crohn-colitis.hu

Arthur Symons:

Kopogó kéz

A szívemen kopog egy régi kéz.
Bezártam ajtaját:
"Menj innen, a hangod már nem igéz,
kérlek, menj vissza hát."

"Nyiss ajtót, bús vagyok és fáradott,
éj ül a táj fölött.
Átvándoroltam éjet és napot,
s most, lásd, érted jövök."

A régi kéz kopog türelmesen,
és fájó hangja sért.
"Hát nem nyitod ki, nem vársz már te sem?
Nem kell, ki visszatért?"

"Menj, menj.Én , aki éltem, most alant
halott vagyok, halott."
"Én is" felelt a síró, tompa hang,
s a kéz elhallgatott.

Most csend van, csak a tél sír keserûn,
szél veri a dobot.
A szerelem bolyong az éjbe künn
és többé nem kopog.

/Ford.: Kosztolányi Dezsõ/

Emily Bronte

Nem érhet kétségbeesés

Nem érhet kétségbeesés,
míg csillag gyúl az éjben,
míg harmatos az alkony és
reggel arany nap ég fenn.

Kétség nem gyõzhet rajtad itt,
hulljon bár könnyek árja:
akit szerettél, nincs-e mind
veled, szívedbe zárva?

Sírsz, mint más. Kínod sóhaját
kettõzi szél nyögése,
s bús tél hint sápadt zúzmarát
az õszi, holt levélre.

Mégis száz friss virág virul:
sorsod a sorsuk, hidd el.
Menj hát tovább. Járj szótlanul,
de soha megtört szívvel.

/Ford.: Csengery Kristóf/

Sík Sándor:

A hajnal szerelmese

Azt szeretem, aki nevet
akinek rózsaszín az arca
aki örül, aki kacag
aki dalolva megy a harcra.

Enyém az áprilisi szellõ.
A feslõ bimbót szeretem
a hasadót, a harmatosat.
A hajnal a szerelmesem.

Az én emberem a gyerek
a nagyszemû, nevetõ gyermek
akiben szûz, minden-csírák
ezer erõk rügyezve kelnek.

Az én emberem, aki fölkel
az induló, az ébredõ
akinek gyõzelem az álma
akiben dalol a jövõ.

Szeretem azt, aki akar
aki remény, aki ígéret.
Az enyém a vér és a tûz:
a fakadó fiatal élet.

Az ébredõ Napot imádom
megyek a virradat elé.
Az én lelkem a tüzek lelke
az én dalom a hajnalé

Illyés Gyula:

Öt percre

Öt percre nem gondoltam rád. Be jó
volt, istenem,
öt percre tõrdöféstelen
lélekzenem!

Öt percre nem gondoltam rád. Milyen
meglepetés:
kiállt a sajgó szerelem,
nem szúrt a kés,
lazult a szorító marok, megállt
a fulladás,
elszállt a féltés, a gyanu,
leszállt a láz.

A megcsitult szív hogy csodálkozott.
Való? Igaz?
Nem vagy! Hiány vagy! Annyi sem.
Halott! S ha az?

Öt percre az örökviharú ég
tisztást kapott.
S most annál reménytelenebb, ahogy
megint zuhog,

csattog és dörög, idegemen át
földek-egek
bömbölik, nincs egy pillanat tovább
tenélküled!


http://youtu.be/qzY_rDrUe3o

Reményik Sándor:

Pünkösdi királyok

Pünkösdi királynak
Fejébe szállt vére,
Féltékeny a hatalmára,
Azt se tudja, hamarjába
Mit csináljon véle.
Pünkösdi királynak
Sok a katonája
Mégis nádszál a jogara
Papír koronája,
Festett aranypapír koronája.
Pünkösdi király most
Ül az orzott kincsen,
Neki mindene van,
Nekünk semmink sincsen
Csak ez az egy életünk,
Csak ez az egy halálunk,
Csak az igazságunk.
Dejszen lejár pünkösd,
Piros pünkösd, fekete ünnepnap,
Azután nézheti
Ki-ki mibõl mit kap.
Dejszen lejár pünkösd,
Le kell tenni koronát, palástot,
Ünnep után, csúnyán
Futnak majd a pünkösdi királyok.
Ki marad úr itt,
Elválik, elválik,
Bár sors verte népünk,
Mi élünk, nem félünk,
Mert a mi kezünkben
Még a koldusbot is kivirágzik!

"Ha az ember életében egyszer csak minden összeomlik, (...) kell valami, ami egyszerû és kiszámítható, amibe bele lehet kapaszkodni. És ha az ember történetesen nem talál mást e célra, mint a szemhéja mögött egészségesen, jól szervezetten lüktetõ vérnek és az októberi napfény utolsó sugarainak váltakozását - nos, akkor elfogadja és szépen meg is köszöni. Mert ha nem talál még ilyen fogódzót sem, ha nem akad rá valamire, ami legalább ilyen elemi szinten ésszerû és megmagyarázható, akkor új világrendjének idegenszerûsége elõbb-utóbb az õrületbe kergeti."

Stephen King

Hermann Hesse:

A magány

Egy erõs szellem terjesztette szét
A hegyek fölött nagy, fehér kezét.
Tekintetének fénye rám mered,
De én nem félek: nem bánt engemet.

Fekete mélyben bukkantam reája.
Magas csúcsokra csalogat ruhája.
Mély álmaimból gyakran keltem én.
Játszom az élet s halál ösvenyén.

S órákon át, míg szívem fájt nekem,
A hegyi úton lassan járt velem.
És hûvös kezét áldón tette ottan
Hõ homlokomra és én - megnyugodtam!

Ford.: Juhász Gyula

Bújócska

Ha völgy leszel,
Én hûs patak benne
Ha te vagy a patak,
Én ívelt híd felette

Ha út leszel,
Én a szekér rajta
Ha te a szekér,
Én majd a pajta

Ha mese leszel,
Én gyermek, ki hallgat,
Ha gyermek leszel,
Én dal ki elaltat.

Ha irka leszel,
Én majd a lapja
Ha te az irkalap,
Én a vers rajta.

Ha vers leszel,
Én toll, mi leírja,
Ha te a toll,
Én sötétkék tinta.

Ha telihold leszel,
Én egy kis csillag,
Ha csillaggá leszel,
Kiválasztalak.

Árvaház
Hatalmas szürke ház, ablakai
deresek.
Az ablakban piciny figyelõ
gyerekszemek.
Felnézek az egyikre, szemébõl
könny csordul,
fájdalmas pillantása lelkem
mélyére hatol.
Megállok egy perce, és minden
apró szem,
a háttérbe húzódik, helyükre
üresség terem.
Csak egy valaki marad, egy
kisgyerek.
Letörli a párát, letörli az üveget.
Törékeny alakja rongyokba
veszik el.
Kezében rongybaba, azzal alszik el.
Szemében üresség, hiányzik
valami.
Nincs családja, az árvaházon
kívül senki.
Integetek felé, kezeivel letörli
könnyeit,
megszorítja a babát, majd félve
visszaint.
Szája mosolyra húzódna, de
valaki megjelenik.
Egy nõ fogja meg a kezét, majd az ablakból elvezetik.
Elhúzzák a függönyt, és magamba merengek,
azért hogy családom van, hálát
adok istennek.
Lehajtom fejem, és tovább
indulok,
magamban azért egy imát
elmormolok.
Kérlek istenem vigyázz reájuk,
Ki tudja, lehet õk váltják majd
meg a világot.

Edward Estlin Cummings:

Kötõdés

Magamban hordom a szívedet,
a szívemben hordom.
Mindig itt van velem.
Bárhová megyek, mindig kell nekem.

És akármit teszek, bármi lesz,
Te ott leszel kedvesem.
A sors nem riaszt,
mert Te vagy a sors nekem.

Nem kell világ ennél szebb,
mert Te vagy a világ, igen.
Íme a titkok titka,
mit senki se tud:

gyökere minden gyökérnek,
rügye minden rügynek,
egek feletti ég a fán,
mely maga az élet.

Mely magasabbra nõ,
mit a lélek remélhet,
vagy elme megérthet,
mint az alá nem hulló csillagok csodája.

A szívemben õrizlek.
Ott õrizlek a szívembe

Elfogyott az élet

Elfogyott az élet,
kialudt a tûz.
Egyszer majd,
úgyis messze ûz.

Lehet az a holnap,
az a szürke perc.
Leborulsz térdre,
úgy esdekelsz.

Nem az a lényeg,
hogy vége már.
Tünödni fogsz,
az idõk szaván.

Megtöri a csendet,
egy halk sóhajod.
Elfogynak a könnyek,
de sírsz nagyon.

Nem az a lényeg,
hogy vége már.
Hanem mi elmúlt,
már nincs tovább.

Keresed az utat,
de vissza nem vezet.
Lépni kell most,
de csak egyet lehet.

Lépni kell hát,
már nincs tovább.
Követni kell,
az idõk szavát.

Zotyesz

Gyertyafény

Gyertyafény holdvilág,
halk szavak suttogás.
Lágy zene a lélekért,
pillantás a szívedért.

Régi óra mely körbejár,
percek telnek futnak már.
Kéz a kézben helyet kér,
lélek a szívhez közel lép.

Csillagfény és pohár bor,
ajak az ajkon csak honol.
Szemek fonódnak a szemekbe,
szív fogad szívet cserébe.

Zotyesz

"Nem kell száz barátra szert tenned, csak legyenek igaz barátaid, akikkel százszor annyit tudsz törõdni. Nem baj, ha csak egy van, de vele egy örökké tartó barátságon át törõdhetsz."

Boku wa Tomodachi ga Sukunai c. film

Ne akarj a kereszteden könnyíteni...!  /ismeretlen szerzõ/                       Vándor roskad le az útszél kövére. Bot a kezében. Bárcsak célhoz érne! De nem megy tovább! Hogyan érje el, ha olyan nehéz terheket cipel?

Amikor indult, erõs volt és boldog. Azóta annyi minden összeomlott. Magára maradt. Szép napoknak vége. Keserves, árva lesz az öregsége. Szívében ott a kérdés szüntelen: Mért lett ilyen az út, én Istenem?! Ahogy így töpreng, kicsordul könnye, és leperdül az útszéli göröngyre.

Aztán elcsendesedik. Lehet-e ilyen csüggedt, ha Isten gyermeke? Magasba emeli tekintetét.
Ott majd megérti, amit nem ért. Fogja botját, és indul vánszorogva. Mintha a domboldalon kunyhó volna! Odaér. Bemegy. Fáradtan lefekszik. Elég volt már a vándorlásból estig.
Soká töpreng még bajon, hiányon, míg végre lassan elnyomja az álom.

S magát álmában is vándornak látja, útban a távol mennyei hazában. A mennyei város ragyog feléje. Oda igyekszik, siet, hogy elérje. Kezében vándorbot, vállán keresztje. Vállára azt maga Isten helyezte.

Siet örömmel. Föl! Elõre! Föl! A messzi cél, mint csillag, tündököl.

Hõség tikkasztja. Keresztje teher. Útközben néha pihennie kell. Kedves ház kínál pihenést neki. Súlyos keresztjét ott leteheti. S ahogy tovább indulna, mit vesz észre? Tekintete ráesik egy fûrészre.

�Olyan súlyos keresztet cipelek. Jobb, ha belõle lefûrészelek� -mondja magában. �De jó hogy megtettem! Sokkal könnyebb!�- sóhajt elégedetten.

Siet tovább. Mindjárt elfogy az út, s eléri a ragyogó kaput. Ó, már csak egy patak választja el! Jön-megy a partján, hídra mégse lel. De hírtelen eszébe jut keresztje:

A túlsó partra az most híd lehetne. Jaj, nem ér át! Hiába próbálgatja: hiányzik a lefûrészelt darabja. �Mit tettem�- kiált kétségbeesetten. �Most a cél közelében kell elvesznem, mert keresztemet nehéznek találtam!� S ott áll a parton keserû önvádban.

Azután új vándort lát közeledni, s mert keresztjébõl nem hiányzik semmi, mint hídon, boldogan indulhat rajta, hogy átjusson békén a túlsó partra.

�rálépek én is!� Reménykedni kezd: az ismeretlen, idegen kereszt hátha átsegíti. Rálép, de reccsen lába alatt. �Jaj, Istenem, elvesztem! Uram, segíts� Így sikolt, és felébred. Még a földön van. Elõtte az élet. Csak álom volt a kín, a döbbenet.

�Megváltó Uram, köszönöm Neked! Keresztemet Te adtad, ó, ne engedd, hogy egy darabot is lefûrészeljek! Amilyennek adtad, olyan legyen! Te vezetsz át a szenvedéseken. A Te kereszted szerzett üdvösséget, de mivel az enyémet is kimérted, Te adj erõt és kegyelmet nekem, hordozni mindhalálig csendesen!�


"Kemény a harc, nehéz a kereszt terhe. Nem bírom már! -sóhajtod csüggedve.
De tarts ki! Egyszer meglátod, megérted, hogy a keresztre miért volt szükséged."

Juhász Gyula:

Trianon

Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.

Mert nem lehet feledni, nem, soha,
Amíg magyar lesz és emlékezet,
Jog és igazság, becsület, remény,
Hogy volt nekünk egy országunk e földön,
Melyet magyar erõ szerzett vitézül,
S magyar szív és ész tartott meg bizony.
Egy ezer évnek vére, könnye és
Verejtékes munkája adta meg
Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.

És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt a kedves Pozsony,
Hol királyokat koronáztak egykor,
S a legnagyobb magyar hirdette hévvel,
Nem volt, de lesz még egyszer Magyarország!
És nem lehet feledni, nem, soha,

Hogy a mienk volt legszebb koszorúja Európának, a Kárpátok éke,
És mienk volt a legszebb kék szalag,
Az Adriának gyöngyös pártadísze!
És nem lehet feledni, nem, soha,
Hogy a mienk volt Nagybánya, ahol
Ferenczy festett, mestereknek álma
Napfényes mûveken föltündökölt,
S egész világra árasztott derût.
És nem lehet feledni, nem soha,
Hogy Váradon egy Ady énekelt,
És holnapot hirdettek magyarok.
És nem lehet feledni, nem, soha
A bölcsõket és sírokat nekünk,
Magyar bölcsõket, magyar sírokat,
Dicsõség és gyász örök fészkeit.
Mert ki feledné, hogy Verecke útján
Jött e hazába a honfoglaló nép,
És ki feledné, hogy erdélyi síkon
Tûnt a dicsõség nem múló egébe
Az ifjú és szabad Petõfi Sándor!
Õ egymaga a diadalmas élet,
Út és igazság csillaga nekünk,
Ha õt fogod követni gyászban, árnyban,
Balsorsban és kétségben, ó, magyar,
A pokol kapuin is gyõzni fogsz,
S a földön föltalálod már a mennyet!
S tudnád feledni a szelíd Szalontát, hol
Arany Jánost ringatá a dajka
Mernéd feledni a kincses Kolozsvárt,
Hol Corvin Mátyást ringatá a bölcsõ,
Bírnád feledni Kassa szent halottját
S lehet feledni az aradi õskert
Tizenhárom magasztos álmodóját,
Kik mind, mind várnak egy föltámadásra

Trianon gyászos napján, magyarok,
Testvéreim, ti szerencsétlen, átkos,
Rossz csillagok alatt virrasztva járók,
Ó, nézzetek egymás szemébe nyíltan
S õszintén, s a nagy, nagy sír fölött
Ma fogjatok kezet, s esküdjetek
Némán, csupán a szív veréseivel
S a jövendõ hitével egy nagy esküt,
Mely az örök életre kötelez,
A munkát és a küzdést hirdeti,
És elvisz a boldog föltámadásra.

Nem kell beszélni róla sohasem

Ugye érzed

Ugye érzed, ugye látod.
a holnapba ott az álom.
Ugye érzed, ugye látod,
új levelet a régi fákon.

Ugye érzed, ugye látod,
arcomat a holdvilágon.
Ugye érzed, ugye hallod,
a hangomat a folyóparton.

Ne siessél, ne szaladjál,
örök élet s két karom vár.
Ne siessél, ne szaladjál,
órák percek mind miénk már.

Ugye érzed, ugye látod,
az élet mint egy álom.
Ugye érzed, ugye látod,
csillogást a napsugáron.

"Mert ha sz olvasás betegsége belevetette magát szervezetünkbe, olyannyira legyengíti, hogy aztán könnyû prédája lesz annak a másik átoknak, amely a tintásüvegben tanyázik és a tollban ágaskodik.
A szerencsétlen írni kezd."

Virginia Woolf: Orlando

"Tragédia, ha valaki nem tud menni és beszélni, ez több, sokkal több, mint egy ügyetlen állapot. Minden embernek, akit ez érint, jogában állna az egész világ szeme elõtt öklét az ég felé rázni, szitkozódni és átkozódni, kiabálni és csapkodni, a padlón hengergõzni és rugdosni, öklével a padlón dobolni, amennyire csak tud, sírni, amíg csak könny van a szemében. Csak azután képes az ember látni a világot. Csak azután tud az ember egy darabig nyugodtan feküdni, és tekintetével egy hangyát követni, amint egy szalmaszálat cipel haza, csak akkor tudja elfogadni az ember,hogy az élet soha nem fog többet nyújtani, mint ezt a pillanatot, de hogy ez mégis nagyon, nagyon sok. Csak akkor lehet elismerni, boldogság az, ha az ember egyáltalán létezik."

Majgull Axelsson: Áprilisi boszorkány

Marie Feesche:

SZERETET

Láttam a szeretetet. Láttam
rózsák között járni a nyárban.
Aranygyûrûjére nap nevetett,
s olyan szép volt a szeretet!

Aztán találkoztam a szeretettel
út közben. Súlyos terhet vett fel:
mások terhét. Játszó kisgyermekhez
hajolt le... S meglepett, hogy egyre szebb lesz.

Ott is találkoztam vele,
ahol hullt a fák sárga levele:
betegségben, ínségben, szenvedésben.
Mindenütt boldog szolgálatra készen.

S láttam fekete, fényevesztett
napon. Hordozta a keresztet.
Mert testvére veszélybe tévedt,
utánament, nem latolt, kérdett,

és nem maradt ideje semmi
szennytõl, mélytõl visszarettenni.
Ment, amerre tövisek téptek.
Soha nem láttam olyan szépnek!

(Túrmezei Erzsébet fordítása)

Mahatma Gandhi:

Megérteni egymást

Örömben, szenvedésben,
Segíteni, ha csak egy szóval,
egy gondolattal is,
Nagyobb mûvészet,
mint végig barangolni
a világot, vagy
gazdagnak lenni és
szórni a pénzt.
Mert lelkeink kincse
talán a legnagyobb ajándék
És legszebb öröm,
amit egymásnak adhatunk
S amiért nem tudjuk
elégszer mondani, hogy
...KÖSZÖNÖM

Igaz szeretetet
csak attól várhatunk,
aki természete
szerint jóságos
és melegszívû

Küzdhetsz, próbálkozhatsz
azzal, hogy elfelejted.
Ha igazán szeretsz valakit,
akkor az Veled marad,
ha akarod, ha nem...

Kérdezel,
hát keresd a választ,
ne csak abban higgy,
mit saját szemmel láthatsz,
nézz mélyebbre,
bentre, magadba,
ne csak másokéba,
higgy a saját szavadba.
Reménykedsz?
Még én is talán,
Fut az élet,
s messze még a halál...talán...nekem is

A gyenge soha nem
képes megbocsátani.
A megbocsátás
az erõsek tulajdonsága.

Ady Endre

Szép, magyar sors

Nem álldaltak bús bölcsõink körül
Sem bölcsek, sem rokkant királyok,
Mert nekünk senki sem örül.

Magyar életünk kezdtük tétován,
Nem láttunk hét kövér esztendõt,
De minden esztendõnk sovány.

Szorongóknak sohsem adtunk kezet,
Becsméreltük a jóltevõket
S örültünk, ha ki vétkezett.

Valami nagy-nagy Sors, Ok, Cél van itt,
Valami nagy-nagy, õs tanulság,
Amely kis népeket tanít.

Jöttünk, mert hítt a nyugati Vagyon,
De erõnk nincs a küzdelemre
S nyilaktól vérezünk agyon.

S mégis szivesen áldozunk velõt,
Mert tragikusabb és szebb sors nincs
Isten és emberek elõtt.

Más fajta nép roboghat tova,
De ily szép, álmos, láncolt fajnál
Poétább faj nem élt soha.

Megkopott melódia.

Egy ócska dal,
Egy ócska gitár.
Életnek hitt,
Bús vallomás.

Nem az a lényeg,
És nem az a baj.
Hogy egy kicsit,
Kopott e dal.

Mert nem élte senki,
S nem élte más.
Kopott hangjegy,
Egy zongorán.

Leejtett kotta,
A holt színpadon.
Rég feledett,
Szép akkord.

Nem játssza senki,
Nem hallja más.
A megkopott,
Szép melódiát.

Nyár

Újra nyár van
Izzik most a lég.
Remeg a levegõ,
egy felleget kér.

Fülledt az idõ,
és forró az éj.
A szerelem mámor,
most magától ég.

Tûzhajnal hasad,
égetõ pírral fakad.
Hûs szellõje nincs,
s enyhet nem ad.

Újra nyár van
izzik most a lég.
Reszket minden,
minden mit ér.

Eötvös Loránd:

Anyámnak.

Midõn feljött a hold s a csend beálla,
Terjedt fának tövében ültem én,
És képzetemben messze elrepültem . . .
Áldott anyám rólad emlékezém.

S a lantot is már-már kezembe vettem,
Hogy zengjek, ég áldását kérve rád,
Midõn a fa zúgni kezdett felettem,
S én elbámulva hallgatám szavát.

S a fa beszélt: "midõn ifjú koromban
Lesujta engem a bõsz fergeteg,
Anyád volt az, ki újra fölsegített;
Az ég hatalma áldja érte meg."

És zengni kezdett a kicsiny madárka:
"Midõn megfogtak pajzán gyermekek,
Anyád volt az ki újra elbocsátott;
Az ég hatalma áldja érte meg."

S a lepke, a virág, minden mi érez,
Fejedre oh anyám! áldást rebeg;
De egy, ki mindenét nyeré tetõled,
Nem tud szólni, csak hallgat gyermeked.

Reményik Sándor:

Hulló csillagok


Elõször a Dicsõség hullott le,
Aztán a Hatalom,
Aztán a Korona.
A kettõs-kereszt s a Hármas-halom;
Aztán a Szabadság,
Azután a Hit,
Aztán a Remény, -
Nyomán a lefutott csillagzatoknak
Maradt a Csend.
S a Sötétség az égbolt peremén,