crohn-colitis.hu

Reményik Sándor
Mi mindig búcsúzunk

Mondom néktek: mi mindig búcsúzunk.
Az éjtõl reggel, a nappaltól este,
A színektõl, ha szürke por belepte,
A csöndtõl, mikor hang zavarta fel,
A hangtól, mikor csendbe halkul el,
Minden szótól, amit kimond a szánk,
Minden mosolytól, mely sugárzott ránk,
Minden sebtõl, mely fájt és égetett,
Minden képtõl, mely belénk mélyedett,
Az álmainktól, mik nem teljesültek,
A lángjainktól, mik lassan kihûltek,
A tûnõ tájtól, mit vonatról láttunk,
A kemény rögtõl, min megállt a lábunk.

Mert nincs napkelte kettõ, ugyanaz,
Mert minden csönd más, - minden könny, - vigasz,
Elfut a perc, az örök Idõ várja,
Lelkünk, mint fehér kendõ, leng utána,
Sokszor könnyünk se hull, szívünk se fáj.
Hidegen hagy az elhagyott táj, -
Hogy eltemettük: róla nem tudunk.
És mégis mondom néktek:
Valamitõl mi mindig búcsúzunk.

Pablo Neruda:

Száz szerelem szonett

17. szonett

Nem úgy szeretlek téged, mintha rózsa, topázkõ
vagy égõ szegfû lennél, mely tüzes nyilakat szór:
úgy szeretlek, ahogy a vak, mély homályban leledzõ
dolgok szeretik egymást, lélek és árny közt, titokban.

Úgy szeretlek, akár a növény, mely nem virágzik,
és virágai fényét magába rejtve hordja,
szerelmed tette, hogy testemben él sötéten
a fojtó, sûrû illat, amely felszáll a földrõl.

Szeretlek, nem tudom, hogy mikortól és mivégre,
gõg és probléma nélkül egyszerûen szeretlek,
így szeretlek, mivel nem tudok másként szeretni,
csak így, csakis e módon, hogy nincs külön te, nincs én,
oly közel, hogy enyém a kezed a mellemen,
oly közel, hogy pillád az én álmomra zárul.

Pósa Lajos:

MAGYAR VAGYOK


Magyar vagyok, magyar; magyarnak születtem,
Magyar nótát dalolt a dajka felettem,
Magyarul tanított imádkozni anyám
És szeretni téged, gyönyörû szép hazám!


Lerajzolta képed szívem közepébe;
Beírta nevedet a lelkem mélyébe,
Áldja meg az Isten a keze vonását!
Áldja meg, áldja meg magyarok hazáját!


Széles e világnak fénye, gazdagsága
El nem csábít innen idegen országba.
Aki magyar, nem tud sehol boldog lenni!
Szép Magyarországot nem pótolja semmi!


Magyarnak születtem, magyar is maradok,
A hazáért élek, ha kell meg is halok!
Ringó bölcsõm fáját magyar föld termette,
Koporsóm fáját is magyar föld növelje!

Köszi Zotyesz! Ez nagyon tetszik!!! Nagyon szép, ügyes vagy!

Dsida Jenõ:

Pünkösdi várakozás

Kész a világ,
Feszült ünnepi várás
Tereng felette.
Halotti csend. Csak néha néha
Sóhajt az Isten Lelke.
Kimérve minden pálya
Megtöltve minden lélek-lámpa,
Ahol csak úr a lét...
De jaj, sötét van,
Mélységes, iszonyú sötét!
A zordon tömeg-árnyék
Némán zokogva kering útjain,
S csak egyet tud és egyet érez...
Most váratlanul vágyón megvonaglik
És felzúg Istenéhez:
Betelt az idõ!
Sugarat, fényt, színt adj nekünk,
Mert epedünk!
Fényesség nélkül oly sivár az élet!
Nagy alkotónk, oh mondd ki szent igédet
Legyen világosság!...
És ismétlik mindig erõsebben
A felviharzott étheren keresztül
És felharsan az egek harsonája
S a végtelennek zsolozsmája zendül
Zsibongva, zsongva...
És nagy szavát az Úr - kimondja.
Reviczky Gyula: Pünkösd
Piros pünkösd öltözik sugárba,
Mosolyogva száll le a világra.
Nyomában kél édes rózsa-illat,
Fényözön hull, a szívek megnyílnak.
Hogy elõször tünt fel a világnak:
Tüzes nyelvek alakjába' támadt.
Megoldotta apostolok nyelvét,
Hirdeté a gyõzedelmes eszmét.
Piros pünkösd, juttasd tiszta fényed'
Ma is minden bánkodó szivének,
Hogy ki tévelyg kétségbe', homályba':
Világitó sugaradat áldja.
Habozóknak oldjad meg a nyelvét,
Világositsd hittel föl az elmét.
Hogy az eszme szívbõl szívbe szálljon,
Diadallal az egész világon!
Piros pünkösd, szállj le a világra,
Tanits meg uj nyelvre, uj imára.
Oszlasd széjjel mindenütt az éjet,
Szeretetnek sugara, Szentlélek!

Sajó Sándor:

Magyarnak lenni

Magyarnak lenni, tudod mit jelent,
Magasba vágyva tengni egyre lent,
Mosolyogva, mint a méla õszi táj,
Nem panaszolni senkinek, mi fáj.
Borongni mindig, mint a nagy hegyek,
Mert egyre gyászlik bennünk valami
Sok százados bú, amelyet nem lehet
Sem eltitkolni, sem bevallani.
Magányban élni, ahol kusza árnyak
Bús tündérekként föl-föl sírdogálnak.
S szálaiból a fájó képzeletnek
Feketefény? fátylat szövögetnek…
És bút és gyászt és sejtést egybeszõve
Ráterítik a titkos jövendõre…
Rabmódra húzni idegen igát,
Álmodozva róla: büszke messzi cél,
S meg-megpihenve a múlt emlékinél,
Kergetni téged: csalfa délibáb!..

Csalódni mindig, soha célt nem érve.
S ha szívünkben már apadoz a hit:
Rátakargatni sorsunk száz sebére
Önámításunk koldusrongyait….
- Én népem! múltba vagy jövõbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!…
Magyarnak lenni: tudod mit jelent?
Küzdelmet, fájót, végesvégtelent.
Születni nagynak, bajban büszke hõsnek.
De dönt? harcra nem elég erõsnek:
Úgy teremtõdni erre a világra,
Hogy mindig vessünk, de mindig hiába,
Hogy amikor már érik a vetés,
Akkor zúgjon rá irtó jégverés…
Fölajzott vággyal, szomjan keseregve
A szabadító Mózest várni egyre:
Hogy porrá zúzza azt a színfalat,
Mely végzetünknek kövült átkául
Ránk néz merõen, irgalmatlanul,
S utunkat állja zordan, hallgatag…
Bágyadtan tûrni furcsa végzetünk,
Mely sírni késztõ tréfát ûz velünk,
S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni:
Egymást vádolni, egymást marcangolni!
-Majd, fojtott kedvünk hogyha megdagad,
Szilajnak lenni, mint a bércpatak,
Vagy bánatunknak hangos lagziján
Nagyot rikoltni: hajrá! húzd cigány! -
Háborgó vérrel kesergõn vigadni,
Hogy minekünk hajh! nem tud megvirradni,
Hogy annyi szent hév, annyi õserõ,
Megsebzett sasként sírva nyögdelõ,
Miért nem repülhet fönn a tiszta légben,
Munkásszabadság édes gyönyörében.-

Hogy miért teremtett bennünket a végzet
Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!….
Tombolva inni hegyeink borát,
Keserveinknek izzó mámorát,
S míg szívünkben a tettvágy tüze nyargal,
Fölbúgni tompa, lázadó haraggal, -
S amikor már szívünk majdnem megszakad:
Nagy keservünkben,
Bús szégyenünkben
Falhoz vágni az üres poharat…
-Én népem! múltba vagy jövõbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!…

De túl minden bún, minden szenvedésen
Önérzetünket nem feledve mégsem.
Nagyszívvel, melyben nem apad a hûség,
Magyarnak lenni: büszke gyönyörûség!
Magyarnak lenni nagy szent akarat,
Mely itt reszket a Kárpátok alatt:
Ha küszködõn, ha szenvedõn, ha sírva:
Viselni sorsunk, ahogy meg van írva:
Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,
Vérünkbe oltva örök honszerelmét,
Féltõn borulni minden magyar rögre,
S hozzátapadni örökkön – örökre!…

Geisz László:

Négysoros

Embernek küldtek engem e Földre,
elvárják tõlem, hogy Ember legyek.
Ha teljesítem e küldetésem,
terveim szerint majd visszamegyek!

Ady Endre:

A SZIVÁRVÁNY HALÁLA

Soha olyan ékes szivárványt:
Abroncsként fogta az Eget.
Soha olyan szent abroncsot még,
Olyan szélest, olyan ölelõt,
De, íme, esteledett.

Már unták is bámulni, nézni
Parasztok, barmok, madarak,
Szégyenkeztek szemek és öklök,
Hogy ellágyultak ott a mezõn
Egy rongy szivárvány alatt.

Kacsintgatott már csúfolódva
A vén Nap is temetkezõn.
Tetszett neki, hogy egy szivárvány,
Egy szín-csoda ámulást terem
Józan és trágyás mezõn.

Csak a szivárvány várt még mindig.
Folyton szebb lett, ahogy bukott,
Sírón nézett le a mezõre
S aztán beitták szent színeit
Távozó felhõ-hugok.

A vén Nap leesett mosolygón,
Föllélegzett egész világ:
Nem valók az izzadt mezõkre
Efféle bolond és nagyszerû,
Szent, égi komédiák.

Thomas Moore:

Ne sóhajtsd a nevét

Ne sóhajtsd a nevét, hadd pihenjen békén
az árnyak elárvult, setét, rideg rétjén,
fürössze fejfáját könnyünk és a bánat,
akár az estharmat a bús, esti tájat.

S ahogy az estharmat öntözi a földet,
a szívünkben titkon hulldogáló könnyek
sírjanak örökzöld koszorút a sírra,
örökzöld emlékét a szívünkbe sírva.

Ady Endre:

A könnyek asszonya

Bús arcát érzem szívemen
A könnyek asszonyának,
Rózsás, remegõ ujjai
Most a szivembe vájnak.
Érzem az illatát is ám
A rózsás, gyilkos ujjnak
S véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.

Az ajka itt mar édesen,
A haja ide lebben,
Az egész asszony itt pusztít,
Itt, itt: az én szivemben.
Bosszút itt áll az életért,
Aknát itt ás a multnak.
Véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.

Nagy az én bûnöm. Vesszen is,
Kire a végzet mérte,
Hogy a könnyek szfinksz-asszonyát
Megérezze, megértse.
Maradjon szent talánynak Õ,
Maradjon mindig újnak.
Véres szivemre szomorún
A könnyek hullnak, hullnak.

Tóth Árpád:

Õszi alkonyat

Nézem a vén napot, amely a hervadt kerten
S e csüggedt ujjakon pompás aranyszínt fen szét,
Ó, most minden dolog oly titokzatosan szép
S magános s mozdulatlan... s az illatban s a csendben
A nagyszerû és komoly fák alatt
Sötét arcát kegyetlen és szép öklére hajtván
Szunnyad a bánatom, mint este a szfinx alján
A fantasztikus és fáradt arab.

Ó, most buja mosollyal s epedve nyújtja ki
Karját jövõm felé vágyam, mint lomha szultán,
Kinek, szép háremhölgye lágy derekához nyúlván,
Remegnek parfümös és puha ujjai;
S míg fátylait lebontja alázattal s szelíden,
S táncol elõttem szûzen s mezítlen a jövõ,
Fényes lombok illatja, mint arany füstölõ
Gõze, úgy részegít, s nehéz fõm félrebillen...

S egyszerre... újra oly fáradt s levert vagyok,
És ébred a szívemben egy-egy bús, régi emlék,
Mint ketrecben a rab vad, mely lustán s súlyosan lép,
S a szeme a sötétben ijesztõen ragyog...
Aztán ennek is vége... elnyúlnak a vadak,
Olykor még egynek-egynek iszonyú talpa moccan
Csendben... s én bámulok a messzeségbe hosszan,
S a vén kert körülöttem egyre homályosabb...

És hanyatt terülök a fûben, s csendesen
Tünõdöm: van-e még az éj tág tengerében
Oly nyomorú sziget, mely oly búsan s setéten
Borong az ég felé, mint most fáradt fejem?
Ó, van-e még hegy háta oly kincsrejtõn is árva,
Mint dombos homlokom, s csillognak-e tavak,
Mik finom szépségeknek tükröt úgy tartanak,
S mégis oly szomorúak, mint mély szemeim párja?

Fekete István:

Hallgatom a szívem.

Ha majd egyszer leáll,
és elszakad a testemtõl az,
ami én vagyok,
lehajolok még egyszer,
és megcsókolom a szívem;
megcsókolom,
mert szeretett engem,
és szerette az egész világot.

Jól tudom: a fényt a szemem itta,
a dalt a fülem fogta,
a simogatást a kezem érezte,
szép utakon a lábam vitt,
és a gondolatok a fejemben születtek,
mint az ég távoli villódzása,
de mindezt a szívem gyûjtötte össze,
és belõle lett minden, ami
SZERETET.

"Húsz év múlva sokkal jobban fogod sajnálni azokat a dolgokat, amiket nem csináltál meg, mint azokat, amiket igen."

Mark Twain

Kassák Lajos:

Magatartás

Semmirõl sem akarlak
meggyõzni
élj szíved törvénye szerint
szorongás és pátosz nélkül.

Légy jóban önmagaddal
ez a legfontosabb.

Lásd
én is egyedül élek
csónakom farában ülve
evezõk nélkül
csurgok lefele a folyón
mely zátonyok és szigetek
között
siet a tengerbe.

"Nem fontos, milyen hibát követ el valaki életében. Az a fontos, hogy vállalja értük a felelõsséget."

Wass Albert

Illyés Gyula:

MILYEN HAMAR...

Milyen hamar megszokod a
fákon a lombot;
milyen hamar megszokod, ha
a lomb lefoszlott;
milyen könnyen véglegesnek
veszed a nyarat, telet;
milyen hamar elfogadnád
öröknek az életet...

Ma temettük egy kollégámat, 34 évet adott Neki a Sors. Az Õ emlékére osztom meg ezt a verset.

Thomas Hardy:

AZUTÁN

Ha majd remegõ ittlétem után becsukta kemény kapuját
a jelen,
a szomszéd szól-e, ha május rezgõ szárnya kikelt,
víg zöld levelekkel hamvas, mint mikor új a selyem:
"Õ olyan ember volt, aki erre figyelt?"

Ha eljön az alkony s mint pilla, ha rezzen nesztelenül,
röpül az árnyakon át a széltõl görbe bokorra az ölyv,
fenn a hegyen - gondolja-e majd , kinek szeme ebbe merül:
"Õneki kedves volt ez a kép, ez a föld?"

Ha elmúlok egyszer, fekete és meleg éjben, s ûzi a pille a
fényt
s látják a gyepen át sebesen gurulni a sünt,
mondják-e :"Azt akarta, ne bántsák az ilyen kicsi lényt,
de nem tehetett sokat értük s most immár tovatûnt?"

Ha meghallják, hogy végül elcsöndesedtem, s állnak a
kapuk elõtt,
bámulják, hogy a csillaggal teli mennybolt csöndesen
ég,
akik arcomat nem látják soha már, majd szólnak-e õk:
"Sok ilyen misztikus fény bûvölte szemét?"

S lesz-e, ki szól, ha kong a sötétben a búcsuharang,
és miután zengése a szélben egy pillanatig szünetelt,
hallatik újra, mintha újonnan kondul a hang:
"Most nem hallja már, de mig élt, ugye, erre figyelt?"


Nyugodj Békében Mihály!

Gyóni Géza:

LEVÉL NYUGATRA

Hol vagytok most, kis »intellektüellek«,
Kiket bus század baljós vége ellett?
Szent nyugat elõtt rajongva térdeplõk,
Kik lehánytatok minden józan gyeplõt;
Gúnyos mosolygók ideálra, honra,
Kiknek a »New-York« volt a Pantheonja;
Kik ígértétek a szent Holnapot,
S akik tegnap is hátra voltatok.

Hol vagytok mostan, fránya franciások,
Kis erótikák, tucatóriások?
Csörög-e még a sok kis szélkereplõ,
Amelynek szép volt minden ami szeplõ?
Magyart és multat szánva nézdelõk,
Nyugati szesztõl kótyagos velõk,
Koraszült bölcsek, véznák, betegek
Mit érez mostan horpadt melletek?

Hol vagytok mostan, kerge planétásak?
A vihar földjén csak egyet is lássak.
De hol vagytok haj? Merre csak szemem lát,
Vasizmú hõsök verik a gyehennát,
Mely odvaiból zúgva tör elõ.
Csönd, kis fiuk, csönd, - beszél az erõ.
Nevetek mától: csiba, korcs javas!
Halljátok: beszél az Erõ s a Vas.

Halljátok: sorsunk egy marad a földön,
Míg csak Krisztusra kereszt vár és börtön.
E földet s mit rajt teremt a zseni,
Paraszterõnek kell megvédeni.
Mert elsodorja véres áradat,
Ki vérengzõk közt védtelen marad
És hová kéne, hogy elbujjatok,
Ha idevárnánk - azt a nyugatot!

Az a Nyugat, melyet majmoltatok,
S melytõl vártátok a szent holnapot,
És a vad Észak, melyet épülésül
Rajzoltatok, már rothadt a penésztûl.ü
S akik megtartják néktek a világot:
Erkölcsben tiszták, harcban óriások,
S azoknak marad magtárjuk egész,
Kiket ki nem kezd a világpenész.

Halljátok ime s megtartsátok észbe
Koraszült kornak sok kis csenevésze:
Korhadt fa törzse, min harkály kopácsol,
Földre zuhan már vihartámadáskor.
Csak szálas fenyves, melyben sasok hálnak,
Állhat ellene szél forgatagának
És jöhet vihar világkeverõ:
Mosolyogva állja szüz magyar erõ!

                                (Przemysl, okt.)

Persze ez 1914-ben íródott (bánatos)

Radnóti Miklós:

ALUDJ

Mindig gyilkolnak valahol,
        lehunyt pilláju völgy
ölén, fürkészõ ormokon,
        akárhol, s vígaszul
hiába mondod, messzi az!
        Sanghaj, vagy Guernica
szivemhez éppen oly közel,
        mint rettegõ kezed,
vagy arra fenn a Jupiter!
        Ne nézz az égre most,
ne nézz a földre sem, aludj!
        a szikrázó Tejút
porában a halál szalad
        s ezüsttel hinti be
az elbukó vad árnyakat.

A doktor sietve érkezett meg a kórházba.
Telefonon hívták be egy sürgõs mûtét miatt. Gyorsan átöltözött, bemosakodott és elindult a mûtõ felé. A váróteremnél találkozott a mûteni kívánt fiú édesapjával.
„Mi tartott ennyi ideig? Miért nem jött be idõben dolgozni? Nem tudja, hogy a fiam élet és halál között van? Nincs Önben egy csepp felelõsségérzet sem?” –kérdezgette mérgesen az apuka.
A doktor csak elmosolyodik kedvesen és hozzátette:
„Sajnálom uram. Jöttem amilyen hamar csak tudtam. Nem tartózkodtam a kórházban a mai nap. És most csak annyit tudok mondani, hogy nyugodjon meg kérem, hagy tudjam végezni a dolgom.”
„Nyugodjak meg? Mit szólna hozzá, ha a maga gyereke lenne ilyen helyzetben? –kérdezte az apa mérgesen.
A doktor újra csak egy kedves mosolyt engedett el és hozzátette:
„Csak azt tudom önnek mondani, amit Jób mondott : porból lettünk és porrá leszünk, áldott legyen az Úr neve! A doktorok nem tudják meghosszabítani az emberi életeket. Most menjen és foglaljon helyet a váróban, megteszünk minden tõlünk telhetõt higgye el.”
„Tanácsokat osztogatni akkor, amikor nem vagyunk érintettek az ügyben túlságosan is könnyû!” –morogta az apuka és kiment a terembe.
A mûtét eltartott 4 és fél óra hosszat. Végül mosolyogva és boldogan jött ki az orvos a mûtõbõl.
„Köszönöm Istenem! Sikerült megmentenünk a fiát. Minden rendben zajlott le.” –mondta az orvos az apukának, és minden egyéb kontaktus nélkül elviharzott.
„Minden kérdésére válaszolni fog a nõvérke. Vigyázzon a fiára!” –szólt vissza az ajtóból.
„Miért volt ilyen arrogáns? Miért nem volt 5 perce, hogy megbeszéljük mi történt odabent? Miért ennyire figyelmetlenek és lelketlenek az emberek? –morogta az apa.
A nõvér közben megérkezett és válaszolt az elhangzottakra:
„A doktor úr fia meghalt egy autóbalesetben. Ma van a temetése. Onnan jött el, amikor hívtuk telefonon, hogy a maga fiát sürgõsen meg kell mûteni. És most, hogy végzett siet vissza, hogy odaérjen amikor eltemetik a fiát.” –válaszolta szomorúan a nõvér.
Tanulság:
Sose ítélj el embereket addig, amíg nem tudod mit miért tesznek. Sose ítélj elsõ látásra! Próbáld meg megismerni a történetét annak, akit bántanál, mert lehet, hogy a végén meglepõdsz!

Ady Endre:

Áldásadás a vonaton

A tengerbe most hanyatlik a Nap,
Most fut leggyorsabban a vonatunk,
Most jön a legtöbb, nagy emlékezés:
Megáldalak.

„Áldjon meg az Isten
Minden jóságodért,
Sok hallgatásodért
És gonoszságodért.
Sok rossz, bántó szódért
Áldassál melegen,
Sok hidegségedért
Hevülj a szívemen,
Úgy is vége most már,
Úgy is ezer bajom,
Oktalanság árán
Kész a ravatalom.
Hát én megáldalak,
De amíg áldalak,
Csókolj, de ne nagyon.
Áldva, csöndben, békén,
Emlékkel és csókkal
Akarlak elhagyni,
Meleg után fagyni,
Egyedül maradni,
Egyedül érezni,
Egyedül meghalni,
Áldjon meg az Isten.”

A tengerbe most hanyatlik a Nap,
Most fut leggyorsabban a vonatunk,
Most jön a legtöbb, nagy emlékezés:
Megáldalak.

Wass Albert:

Emlékezés egy régi márciusra

Az erdõszélen hóvirág fehérlett.
Sarjadó gyepen az iskola glédában állt, mint még soha.
Valaki a Talpra Magyart szavalta.
Aztán a tanító beszélt a szabadságról.
Hallgatta sok parasztgyerek,
oldalt a jegyzõ meg a pap s tisztes, komoly, õsz emberek.

A harangozó tartotta a zászlót vén bajszos arcán zord egykedvûséggel.
S a tanító lelkesen magyarázta, hogy mi is történt ezelõtt sok, nagyon sok évvel.
Hõsökrõl beszélt és csatákról s arról, hogy miként folyt a vér,
amikor annyi ember meghalt valamiért.

A többiek hallgatták némán.
Hitték is, nem is a mesét.
Öreg volt már a múlt. Setét s bizonytalan ködök takarták.
S egyszerre csak egy kisgyerek hangosan megszólalt hátul:
„Édesanyám! Mi a szabadság?”

A tanítóban elakadt a szó.
Odanéztek mindannyian.
Az asszony pedig felsóhajtott és azt felelte:
„Amikor hazajönnek a katonák, fiam”

Ó, hóvirágos régi március…!
Azóta mennyi vér ömlött megint, s részeg torokkal hányszor ordították
közénk a véres jelszót, hogy „szabadság!”
Voltunk azóta hõsök mi magunk is.
Hõsök, pribékek, árulók, gazok, honmentõk és hazátlanok,
voltunk minden, amit csak akartak a habzó szájú álapostolok.

Négyszer szabadítottak föl azóta propagandás vad próféciával
és mind a négyszer más zászló alatt!
És mind a négyszer esküdtek reá, hogy most lettem szabad!

Hát ez a szabadság, emberek?
Szónokló, híres emberek! Élõk s holtak mind ezt akarták…?
S mi lesz, ha majd egy szép napon megkérdezi egy kisgyerek:
„Édesapám, mi a szabadság…?”

Ó, hóvirágos régi Március…
Talán sóhajtunk egyet mi is akkor
és csak annyit mondunk csöndesen:
fiam, szabadság az, ha majd hazatérhetünk mindannyian.

Bajorerdõ, 1947.

Pilinszky János:

Mi és a virágok

Mert hûségesek mindhalálig,
isteniek egyedûl a virágok,
egyszóval a növényi lét,
velünk szemben, kik jövünk és megyünk.

Világunk száraz keresztjére
gyönyörû dísznek elhelyezve,
tépett füzérként fölszegezve,
mi elkallódunk, õk hazatalálnak.

Sárközi György:

Nem válhatunk el

Hiába akarlak kitépni magamból,
örök rendelés háncsa kötöz;
A lelkek kertésze szívembe oltott,
Nemes ágat, vadon fa tövihöz.

Hiába akarlak letörni szívemrõl,
Belémhegedtél mélységesen,
Nem vethet ki fölsebzett rostjaimból
Ezer kétségnek vihara sem.

Csak az, hogy Te is élsz e szikes világban,
S, hogy tudlak, s hogy szabad gondolni rád,
Leverte álmaim vackor gyümölcsét,
S elûzte a képzelet hamis madarát.

Csak az, hogy az emlékezés viaszában
Õrizhetem arcod vonalait,
Kifakasztotta szerelmem alvó lombját,
Hogy zúgva tört föl az eleven napig.

Örök életben és örök halálban
Élsz Te bennem, és élek benned én, -
Nem válhatunk el... ó, le ne hervadj
Drága virágom, remegõ remény.

Juhász Gyula:

Adyra gondolok            


Adyval vitézkedtem egykor én még
És virrasztottam Adyval sokat,
Fiatalságunk csókos, boros éjén
És most idézi õt az alkonyat:
Ó hova lett a régi, furcsa mámor
És mire ment a régi viadal?
Egy hant mered rám: itt pihen a bátor
Isten vitéze és sír az avar.
Igaz, a dal szól és száll egy világnak,
Megérti lassan kelet és nyugat,
Megdöngeti az új botondi bánat
És betöri az aranykapukat.
De jaj, hová tûnt ama büszke Holnap
És merre van a végsõ diadal
S akit imádtunk átkozódva, ó jaj,
Mivé lett fajtánk, a szegény magyar?