crohn-colitis.hu

Áprily Lajos:

Az õszre várj

Nyáron ne járj az erdõn. Õszre várj,
mikor fel nem verik turista-szók,
arany ruhába öltözik a táj
s a magasból megjõ a halk pirók.

Szél jár feletted, hosszú sóhajú,
bágyadt sugár becézi vén szived,
s a bronz erdõ, a Tizian-hajú,
füledbe súgja: Most vagyok tied.

Szabó Lõrinc:

Nyár

Nézd csak, bolondul, karikázva
hogy összecsap az a két sárga
lepke! hogy kezd tündéri táncba!

hogy gyúrja egymást, hogy forog!
Négy szárnyuk százfelé lobog,
pedig egyhelyben kavarog.

Csókolóznak? vagy marakodnak?
Most hirtelen egybefogóznak,
s nyílegyenest fölfurakodnak.

föl, föl, föl, ingó, lebegõ
tornyot húzva, mely repdesõ
útjuk nyomában égbe nõ,

függõlegesen rakéta: már a
bükk magasában, már a nyárfa
csúcsánál járnak: már a drága

túlvilágban szikráznak a
kék õrületben, ahova
csak a szerelem mámora

vagy az se emel!...Ott repülnek!
Ott! Hol? Fény! Látod?...Tovatüntek...
Magukkal vitték a szemünket!

József Attila:

MIÓTA ELMENTÉL

Mióta elmentél, itt hûvösebb
a sajtár, a tej, a balta nyele,
puffanva hull a hasított fa le
s dermed fehéren, ahogy leesett.

A tompa földön öltözik a szél,
kapkod s kezei meg-megállanak,
leejti keblérõl az ágakat,
dühödten hull a törékeny levél.

Ó, azt hittem már, lágy völgyben vagyok,
két melled óv meg észak s dél felõl,
a hajnal nyílik hajam fürtjibõl
s a talpamon az alkonyat ragyog!...

Soványan ûlök, nézem, hogy virítsz,
világ, kóró virágja, messziség.
Kék szirmaidban elhamvad az ég.
A nagy szürkület lassan elborít.

Rudnyánszky Gyula:

A magyar nyelv

A világon édesebb nyelv
Nincs a magyar nyelvnél!
Lágyan csorran ajkaidra,
Mintha mézet ennél.
Égnek-földnek minden bája
Összeolvad ebben;
A mennybéli angyalok se
Dalolhatnak szebben!

A magyar nyelv a magyar vér
Igaz tükrözõje:
Ezer évnek tüze, könnye
Mind bele van szõve.
Üdv, ha ringat, vagy szívünket
Rózsatüske szúrja:
Magyar sírva vigadásnak
Ez a nyelv a húrja.

Benne van bús andalgásunk
Cimbalom pengése,
Lassú csárdás járásunknak
Ütemes lengése;
Álmodozó természetünk
Méla suttogása,
Õs pusztai szilajságunk
Dacos kurjantása.

Sok százados szenvedésünk,
Féltett szabadságunk,
Ami szépet eltemettünk,
Ami álmot láttunk.
Múlt, jövendõ kínja, kéje,
Dicsõséges harcok
Szent emléke mind a nyelvben
Él, kesereg, harsog.

Tud szelíden turbékolni,
Mint a búgó gerle;
Majd meg mintha rajta végig
Vad vihar seperne!
Fájóbb panasz nem zokoghat
Fülemüle torkán:
Azután meg úgy villámlik,
Bömböl, mint az orkán.

Nincsen olyan csörrenése
Ábrándos pataknak,
Melynek partján nefelejcsek
Szûzen bólogatnak.
A dübörgõ, dörgõ felleg
Félve megjohádzik,
Ha nyelvünkben felkorbácsolt
Haragunk cikázik.

Amikor kell, vadvirágos,
Lombos, árnyas erdõ;
Furulyaszó, harmatos vágy,
Lány szívét megejtõ.
Ha meg úgy kell: villogó kard,
a halál kaszája;
Hõstoborzó, ha veszélyben
Magyarok hazája.

Ha fohászát kulcsolt kézzel
Buzgó szív sugallja,
Imádságos nyelvünket az
Isten is meghallja.
Földi élet, örök élet
Összekötõ szála
A magyarok Istenéhez
Útját megtalálja.

Kassák Lajos :

Szép pillanatok

Milyen árva gyerek sír bennem
milyen madár fütyörész.

Egy farönkön ülök
és bámulom
hogy a bárányos ég
tükörképével játszik
a tó.

Letépek egy cseresznyevirágot
és elküldöm hozzád
hogy emlékezz rám.

"Sokan gondolják, hogy a türelem a gyengeség jele. Szerintem ez tévedés. A gyengeség jele sokkal inkább az ingerültség, a düh. A türelem, a higgadtság pedig az erõé. Például, ha vitatkozik valaki és a véleménye józan érveken alapul, akkor végig nyugodt, magabiztos lesz, még mosolyogni is tud, miközben érvel. Ám ha az érvei hibásak, akkor lassan elveszíti a tekintélyét, majd a türelmét is, dühbe gurul, aztán már csak képtelenségeket beszél. Az emberek ritkán jönnek méregbe, amikor biztosak a dolgukban. A düh leggyakrabban a zavarodottság jele."

Tendzin Gjaco

Juhász Ferenc:

Rezi bordal


Ne sírj ifjúság múlásán,
zúgó idõ szárnyalásán,
bárhogyan süvít!
Húsos lombok mind elasznak,
hulldogálnak rõt harasztnak.
Az öregség kövér hava mindent beborít.
 
Férfikor jön ifjúságra,
életed gyümölcsös ága,
az is elvirít.
Szirmát minden nap elejti,
táncát bármikép is lejti
évek rózsája a szélben, az is elvirít.
 
Tedd hát, amit tenni rendel
minden napod, türelemmel
végezd dolgaid!
Marad valami utánad,
ha nem marad, az se bánat,
hörböld dúdolván a borod, ha a bor vidít.
 
Nézd a rezi hegy üstökét,
zöld bozontját nyomja az ég,
rengõ erdeit.
Ott ül esõboronálta
fején sziklakoronája.
Gõzoszlopok tömõdnek a dús fellegekig.
 
Paták kongatták a sziklát,
társzekerek vasabroncsát
nyögte a fahíd.
A tornyokban õrök álltak,
hars kakasként kiabáltak,
s döngött tuloktól, bivalytól a felvonóhíd.
 
Testõrök, lányok, szakácsok,
íjjászok, fürge lovászok
sürgése volt víg!
Az udvaron szolga hemzseg,
hangyamódra cipekednek,
tömik a barbár-szakállú várúr vermeit.
 
Az erdõben vad futása,
sárga ebek csaholása,
kürt búgott, õz rítt!
Urak, vitézek, vadászok,
szûz-perzselõ tobzódások
helyét fölverte a gaz, ki veresen virít.
 
Mint a szõrzet a hullából,
serked a kõ-koponyából
a fû és sivít.
Gaz veri a csülök-nyomot,
nehéz kontyú kisasszonyok
flórát csipegetõ kezét, könnyû lépteit.
 
Mulandóság? Fene bánja!
Csak így szép az élet, hát ma
éljed napjaid.
Ne sírj ifjúság múlásán,
zúgó idõ szárnyalásán,
borod mellett hallgasd: szárnya csattog és süvít

William Butler Yeats:

Az ég köntösére vágyik

Volna csak enyém az ég köntöse,
arannyal hímzett ezüstszínû fény,
az ég kék, sötét s szürke köntöse,
melyben az éj jár s a hajnal s a fény,
azt teríteném lábaid elé;
de minden kincsem csak az álmaim;
álmaim terültek lábaid elé;
lépj lágyan: amin jársz: az álmaim.

Szabó Lõrinc fordítása

Charles Baudelaire:


Himnusz


Aki a legdrágább, aki a legszebb,
aki fény bennem, ragyogó,
az örök bálványnak, a szentnek;
üdvözlet, örökkévaló!
Úgy árad szét az életemben,
mint sóval átjárt levegõ,
õ az öröklét vágya bennem,
kiolthatatlan vágyam õ.
Örökfriss illatpárna, melytõl
édesül egy drága szoba,
felejtett tömjénkupa, melybõl
fûszer száll egész éjszaka:
hogy fejezzelek ki szavakban,
romolhatatlan szerelem,
öröklétemben láthatatlan
pihenõ, gazdag ámbra-szem?!
Aki a legdrágább, aki a legszebb,
aki fény bennem, ragyogó,
az örök bálványnak, a szentnek,
üdvözlet, örökkévaló!

Gyóni Géza:

ÁLMOK

Ha a robotban kimerülve
Párnámra hajtom bus fejem,
Lelkemre mintha galamb ülne,
Te édes képed megjelen.

A fényes álmok a tiéid
Azokat mind neked adom -
Álmodja bár a lelkem végig
Selyempárnán vagy kõpadon.

És álmodom selyemhajaddal,
Karod szeliden átölel...
De virrad. Ujra itt a hajnal.
Varázsos kép, búcsúzni kell!

Elûzlek, mint a nap az égrõl
A fényes hajnalcsillagot -
Habár a fájdalom terhétõl
Napestig összeroskadok.

József Attila:

KOSZTOLÁNYI

A kínba még csak most fogunk, mi restek,
de te már aláírtad mûvedet.

Mint gondolatjel, vízszintes a tested.
Téged már csak a féreg fal, szeret,

mint mi a csirkét, bort... Senkim, barátom!
Testvérünk voltál és lettél apánk.

Gyémánt szavaid nem méred karáton -
nincs egyéb súly, ha föld zuhog reánk.

Ezt onnan tudom, hogy letörtem vágyva,
ahogy letört a halál tégedet.

Reméltél; én is. Tudtuk, hogy hiába,
mint tudja, ki halottat költöget.

Hú, ez jó !

Victor Hugo:

ELÕHANG

Elmondanám nektek e rémületes évet -
de máris valami riaszt s habozni késztet.
Kell-e, megéri-e, folytassam-e tovább?
Ó, látni gyász hazám kihúnyó csillagát!
Érzem, hogy fedi el az eget a gyalázat.
Ó szörnyü gond! csapás ad helyet új csapásnak.
Mindegy. Folytasd. Hív a történelem szava.
E század van soron. S én vagyok tanuja.

SOMLYÓ GYÖRGY

Kun Magdolna:

Anyámról álmodtam

Álmomban anyám láttam, ifjan, erõsen.
Nem volt ránc az arcán, sem könny a szemében.
A konyhában szorgoskodott, ott serénykedett,
mint ki bizton tudja, hogy arra tévedek.

Szép volt ez az álom, tündérien szép,
mert újra átélhettem az otthon melegét,
és újra érezhettem azt a fahéjas kalács-illatot,
mely ünnepivé tett sok múlt-pillanatot.

Mikor anyámmal álmodom, boldogan kelek,
mert tudom, van még hely, hová hazamehetek,
hisz amíg az álmok világában anyámra lelek,
én sem lehetek elárvult gyerek.

Radnóti Miklós:

Július

Düh csikarja fenn a felhõt,
fintorog.
Nedves hajjal futkároznak
mezétlábas záporok.
Elfáradnak, földbe búnak,
este lett.
Tisztatestû hõség ül a
fényesarcú fák felett.

Cs Nagy László:

Ott voltam

Megérted-e ha a csend beszél,
beszédesebben mindenkinél,
elmond mindent amit csak lehet,
mit magába rejt a képzelet,
vajon értettél-e engemet?

Érzed-e, záporban az illat
leng körül, és a csepp kacsingat,
ahogy arcodon végigpereg,
nyakad kis gödrében megremeg,
vajon éreztél-e engemet?

Hallod-e, ha sóhajt a virág,
ha szivárványból ölt új ruhát,
színnél színesebbet ha lehet,
izzó lilát, ájult kékeket,
vajon hallottál-e engemet?

Látod-e, ha fodor a tavon
hozzád simul mint hûs nyugalom,
minden vad hullámot elfeled,
visszatükrözi a kék eget,
de vajon láttál-e engemet?

Tudd, én ott voltam mindegyikben,
esõben, színben, vízben, csendben,
voltam hûssel áldó felleged,
de az idõ sem szépíti meg,
ha a sötétség magába temet.

Gyulai Pál:

Három árva sír magában


Három árva sír magában,
Elhagyott sötét szobában.
Zivataros sötét éj van,
Édes anyjuk künn a sírban.

Édes anyám,Édes anyám,
Altass el már,úgy alhatnám!
Mond az egyik,s el nem alszik,
Sóhajtása föl-fölhallszik.

Beteg vagyok Édes anyám!
Hol maradtál?Nem gondolsz rám;
Mond a másik s jajjal végzi,
A fájdalmat kétszer érzi.

Édes anyám gyújts világot!
Nem tudom én,jaj mit látok!
Harmadik mond,mindenik sír,
Temetõben mozdul egy sír.

Megnyílnak a nehéz hantok,
Kilép sírból Édes anyjok,
S tova lebben a vak éjben,
Hazafelé az ösvényen.

Arca halvány,hangja régi,
Fia,lánya megösméri;
Immár tõle,hogyan félne?
Megcsókolják,mintha élne.

Az egyiket betakarja;
Másikat felfogja karja,
Elringatja,elaltatja;
Harmadikat ápolgatja.

És ott virraszt a kiságyon,
Míg elalszik mind a három;
Majd megindul,széttekinget,
Keresi a régi rendet.

Rendbe hozza a szobácskát,
helyre teszi a ruhácskát;
Az alvókat hosszan nézi,
Csókját százszor megtetézi.

Kakas szólal,üt az óra,
El kell válni virradóra;
Visszanéz a véghatárrul,
Sír megnyílik,sír bezárul.

Oh a sír sok mindent elfed,
Bút,örömet,fényt,szerelmet;
De,ki gyermekét szerette,
Gondját sír el nem temette.

Szabó Lõrinc:

Szél hozott, szél visz el

Köd elõttem, köd mögöttem,
isten tudja, honnan jöttem,
szél hozott, szél visz el,
minek kérdjem: mért visz el?
Sose néztem, merre jártam,
a felhõknek kiabáltam,
erdõ jött: jaj, be szép!
– megcibáltam üstökét.
Jött az erdõ: nekivágtam,
a bozótban õzet láttam,
kergettem, ott maradt,
cirógattam, elszaladt.
Ha elszaladt, hadd szaladjon,
csak szeretõm megmaradjon,
szeretõm: a titok,
õ se tudja, ki vagyok.
Isten tudja, honnan jöttem,
köd elõttem, köd mögöttem,
szél hozott, szél visz el,
bolond kérdi, mért visz el?

Váci Mihály:

Áldott vagy Te

Áldott vagy Te az asszonyok között,
kinek szívét szaggatva járja át
a fájdalom, hogy elveszik, akit
imádsz, a férfit, az ácsnak fiát,
a teremtõt, a csodákat tevõt,
halászok és pásztorok mesterét,
ki a pusztába ment, árva tanyák
népe közé, nyírségi sivatag
kísértõivel szembeszállani,
kenyérré változtatni a sziket,
ki felkereste a szántóvetõt,
szelíd barmai közt jászolra ült,
bölcsek és öregek jöttek köré,
hallgatták mezítlábas kisdedek,
- s visszaadta a vakoknak a fényt,
süketeket tanított hallani,
szavára a bénák fagyott keze
felemelkedett s ökölbe szorult,
akit a nép várt és akitõl új
országot vártak, új törvényeket,
csodákat, nagy-nagy megvendégelést.

Áldott vagy Te az asszonyok között.
Kezed virágát tördeli a kín,
könnyeid súlyos kalásza pereg,
mert elvették azt, akit te szeretsz,
a fiadat, szerelmed, férjedet,
- csúfolják Pilátus-itéletek:
kétségek, vádak, bogozott gyanúk
töviseibõl fonnak koronát
feje köré, simító tenyerét
átüti a robotok vasszege,
keresztre vonják csürhe bajai,
kezét, lábát, reccsenõ tagjait
töri a törtetés, tülekedés
s végül kegyetlen átdöfik szivét
a csalódások dárdahegyei,
s ajkaihoz keserû ecetet
nyújtanak fel csúfoló vigaszul.

Áldott vagy Te az asszonyok között,
ki megváltást szültél és új hitet,
ki erõt adtál nékem - szólani,
csodatevõ erõt adtál nekem,
s nagy, térítõ, hegymozdító hitet.
Áldott vagy Te az asszonyok között,
ki most is itt sírsz kínjaim elõtt,
míg sírok nyílnak, úgy remeg a föld,
mindenki elhagy, elfut, csak Te nem!
Bizony, íme a test megtöretett,
meghurcoltatott, megaláztatott,
a szellem, a megváltó akarat
de keservesen elítéltetett!
S megvert vagy Te az asszonyok között,
mert anyaságod gyümölcse lehullt!

“Játékaidat elvehetik, ruháidat, pénzedet is elvehetik mások. De nincsen olyan hatalma a földnek, amelyik elvehetné tõled azt, hogy a pillangónak tarka szárnya van, s hogy a rigófütty olyan az erdõn, mintha egy nagy kék virág nyílna ki benned. Nem veheti el senki tõled azt, hogy a tavaszi szellõnek édes nyírfaillata van, és selymes puha keze, mint a jó tündéreknek.” (Wass Albert)

Ez (is) nagyon szép vers!

"Valahogy semmit nem lehet szavakkal igazán elmondani, semmit, ami az életben nagyon fontos... Tudod, ami olyan fontos, mint a születés, vagy a halál. Azt még azokkal a bizonyos szavakkal sem lehet elmondani. Talán a zene elmondja, nem tudom... Vagy ha ez ember vágyakozik és megérint valakit, így... Ne mozdulj. Ez az én másik barátom nem ok nélkül bújta a vége felé a szótárakat. Keresett egy szót. De nem találta meg."

Márai Sándor

“Háromféle ember van ebben az országban… háromféle magyar. Mind a három egyezik abban, hogy elégedetlen a világgal, a kormánnyal, ami ennek a világnak a nyakán ül, a rendszerrel, mindennel. Panaszkodnak, morognak, keseregnek, átkozódnak. Aztán egy részük úgy próbálja megoldani a maga bajait, hogy kiszolgálja a hatalmon lévõket. Csatlakozik hozzájuk. Hasán csúszik, farkát csóválja, s ha odalöknek neki egy koncot, s befogadják cselédnek, akkor veszettebb lesz a veszett kutyánál, marósabb a vad farkasnál, kegyetlenebb az ellenségnél, kommunistább a kommunistánál, csakhogy bebizonyítsa a maga hûségét, és nagyobb koncot kapjon érte.

Egy másik részük az ellenkezõjét teszi: feláll a két lábára és verekszik. Védi azt, amirõl úgy érzi, hogy az övé. A maga jussát az élethez. A maga jussát a szabadsághoz. A maga jussát ehhez a földhöz, melyen született, s mely a hazája. Verekszik másokért is, mindenkiért. A mások jussáért, a mások szabadságáért. A még csak meg sem születettekért is verekszik. Mindenkiért és mindenki helyett.

Aztán van a harmadik csoport, a nagy csoport, amit úgyis nevezhetünk: a nép. Akinek nincsen arca, sem rossz, sem jó. Sem szép, sem csúnya. Se nem hõs, se nem áruló. Senki és semmi. Tömeg. Nyáj. Nem tesz se jót, se rosszat. Semmit se tesz. Csak meghúzódik és vár. És mint a fû a rátaposó láb alatt, meghajlik, meggörbed, tûr, mindent eltûr, s amikor tovább lép a nagy láb, akkor lassan felegyenesedik megint. De sohasem egészen. Egy kissé mindég meghajolva marad, készen arra, hogy újra lelapuljon egy másik láb alatt. Érted? Eszébe sem jut, hogy tegyen valamit a rátaposó láb ellen, megvágja, megszúrja, küzdjön ellene, kockázatot vállaljon jussáért, a szabadságáért, bármiért. Érted? Ez a nagy tömeg. Ez a nép.”

Wass Albert

Johann Wolfgang von Goethe

A kedves közelléte

Rád gondolok, ha nap fényét füröszti
    a tengerár;
rád gondolok, forrás vizét ha festi
    a holdsugár.

Téged látlak, ha szél porozza távol
    az útakat;
s éjjel, ha ing a kis palló a vándor
    lába alatt.

Téged hallak, ha tompán zúg a hullám
    és partra döng;
a ligetben ha néma csend borúl rám,
    téged köszönt.

Lelkünk egymástól bármi messze válva
    összetalál.
A nap lemegy, csillag gyúl nemsokára.
    Ó, jössz-e már!

(Szabó Lõrinc fordítása)


Nähe des Geliebten


Ich denke dein, wenn mir der Sonne Schimmer
Vom Meere strahlt;
Ich denke dein, wenn sich des Mondes Flimmer
In Quellen malt.

Ich sehe dich, wenn auf dem fernen Wege
Der Staub sich hebt;
In tiefer Nacht, wenn auf dem schmalen Stege
Der Wandrer bebt.

Ich höre dich, wenn dort mit dumpfem Rauschen
Die Welle steigt.
Im stillen Haine geh ich oft zu lauschen,
Wenn alles schweigt.

Ich bin bei dir, du seist auch noch so ferne,
Du bist mir nah!
Die Sonne sinkt, bald leuchten mir die Sterne.
O wärst du da!

Dsida Jenõ:

Fázol

        
Nem fogod megérteni ezt a hangulatot,
elõre tudom, csak ha összefüggéstelen
képeket rajzolok sebtiben, milyen borzasztó,
csak akkor érted meg, milyen iszonyú.
Ez az én hangulatom, figyelj: elõttem
egy mozdulatlan kék tó, képzeld el, olyan
meredten világoskék, hogy megijedsz, és körül
a partján semmi. De mégis: képzelj el
egy szikár fát, kiszáradtat; a víz partjára
gondolj egy agarat, soványat, szárazat, mint
a fa. Füttyentesz, de magad is megijedsz:
a füttyentésedet magad se hallod, s a kutya
nem mozdul, semmi se mozdul. Az ég
tiszta, inkább szürkés árnyalatú, de olyan,
mint egy kiégett, közömbös ember szeme,
a napot ellopta valaki, de azért világos
van, mondhatnám erõs, sértõ a fény.
Az elsõ hang belülrõl szólal meg ebben a
csendben, idegen kiállhatatlan hang, csupa
hideg e- és i-betûvel beszél, de nem érted.
Tíz perccel azelõtt még tudtad, hogy mit
akarsz, hová akarsz menni, most meg állsz,
mintha ebben a pillanatban érkeztél
volna valami idegen csillagról. Sírni
nem tudsz, megszorítod a saját kezedet,
aztán egyszerre rájössz, hogy fázol.
Rettenetesen fázol.