crohn-colitis.hu

Fény


Vedd észre, hogy vagyok,
A szemem Neked ragyog!
Ha nem veszel észre,
Majd kiállok a fényre!
Ha nem vagy denevér,
A szemed majd elér!
Te sem vágysz sötétre,
Gyere ki a fényre!

Szerkesztette: bánatos (2008-10-17 11:25)

Dideregnek a fák

Dideregnek a fák,az õsz lehelete alatt,
a hideg,elveszi tõlük lombkoronájukat.

Minden egyes levélkét nehezen adnak,
mikor egy lehull,hallani sírásukat.

Megy a küzdelem,csak egy maradjon,
de az õsz jelszava,egy se maradjon.

Egy se maradjon,mind kell nekem,
bármit is teszel,én elveszem.

Gyûlnek az elhalt levelek a fák alatt,
az õsz,elégedetten nézi a halmokat.

Nézi a halmokat,melyek dicsõn hirdetik,
zsarnokságának nem állhat ellen senki.

Így hirdetve itt vagyok,de jön a tél is,
hiába sírsz,lesz nálam rosszabb is.

Dideregnek a fák,didergek már én is,
sírnak a fák,sírok már én is.

Zotyesz

Az életnek nincs tartalma - mégsem lehet csak úgy elhajítani, mint egy kilõtt patront! Talán még használható lesz a harcban, ha eljön majd annak az ideje, és akkor rá is szükség lesz.
   
Erich Maria Remarque

A NÕ

(harmadik próbálkozás)



Az esti homályban, idõs Hölgy ül egy szobában.
Már rég nem nyit rá senki, el szokott merengni.
A falon óra ketyeg, méri a perceket.
Az idõ már nem száll, Neki szinte áll.

Párja rég egyedül hagyta, sokáig siratta.
Azóta magányos, és élete gyászos.
Munkája sincs sok, magára fõz, mos.
Öröme csak annyi, a múltat kutatni.

Látja gyermekkorát, és akkori magát,
Rég meghalt szülei õszinte mosolyát.
Annak az idõnek keserû nyomorát,
A sok nélkülözést, elmaradt vacsorát.

De szép évek voltak! Persze így utólag,
Mert akkor az emberek, egész másak voltak.
Figyeltek egymásra, kalákába álltak,
A nehéz idõkben egymásra találtak.

Látja az iskolát, hová elvitte Anyja,
Legszebb ruhájában ült akkor a padba.
És a tanítója, a kedves õsz Néni,
Ki vezette kezét, mikor tanult írni.

Mikor Nagylány lett, és megnézték a fiúk.
S a szerelem csapdáját, melybõl nem volt kiút.
Az elsõ szerelemben találta meg Párját,
De csak a templom után hagyta el Lányságát.

Majd jöttek a gyerekek, sok lett a teendõ,
A mosáshoz sem volt, csak mosófazék, s teknõ.
Az esti fürdetés, persze csak lavórban,
A gyerekek pedig, vártak szép sorban.

A Drága Jó Ura, mert mindig így hívta,
Addig dolgozott, ameddig csak bírta.
Sokat gondolkodtak, osztoztak a gondon,
Hogy a gyerekeknek, minél több jusson.

Aztán a gyerekek is felnõttek lettek,
És, hogy lenni szokott, a Párjukra leltek.
Lett saját családjuk, saját problémájuk,
Idõs szüleik sokszor vártak rájuk.

Drága Jó Ura lefeküdt egy este,
De mire reggel lett, kihûlt már a teste.
Mikor ide ér a Hölgy emlékezete,
A könnyeket törli már remegõ keze.



Itt is kell utószó, amely most szomorú,
Mert minden írásra kell egy kis koszorú.
A falon az óra továbbra is ketyeg,
Az idõs Hölgy várja, míg ideje lepereg.

Rabindranath Tagore


ÁLDOZATI ÉNEKEK


36.

Ez az én imám hozzád, uram, – vágj, csak vágj szívembe ott, ahol nyomorúságos gyöngeségeim gyökere van!
Adj erõt, hogy örömet és bánatot könnyen viseljek el!
Adj erõt, hogy szeretetem gyümölcsözõ legyen a szolgálatodban!
Adj erõt, meg ne tagadjam soha a szegényt s ne hajtsak térdet a féktelen hatalom elõtt!
Adj erõt, hogy lelkemet magasan a napi apró-cseprõ gondok fölé emeljem!
És adj erõt, hogy erõimet szeretettel alárendeljem akaratodnak!

Fordította Szentirmay Gizella

"Szerencsém" volt ismét kórházban lenni és a következõ vers ott ihletõdött. Nem tudom visszaadni hatvan év szerelmét, csak próbálom:


Széttépve

Teste pici volt és törékeny,
mint a csecsemõké szokott.
Finom bõre, alabástrom,
csak szeme fénye csillog.

Kórházi ágyán szinte elveszett,
takarója alatt alig látszott,
körvonala ködpermetté aszott,
szeme azonban ragyogott.

Mozdulatlan volt egésze,
nem beszélt, mert nem tudott,
csak néha adott ki csendes hangot,
de szeme csak úgy mosolygott.

Párja kezét fogta reszketve,
én simogattam másik kezét.
-Óh milyen nehéz itt a levegõ-
boldog hatvan év,szeretve éltetõ.

Nemsokára menni kell.
Mondd, hogy lehet elválni?
Hogy lehet a szeretet kötelét szétszakítani?
Két összeforrt életet a halállal széttépetni...

Egy test, egy lélek most elmúlik.
Fél testtel és fél lélekkel,
már nem élhet a másik.
Mit lehet itt kezdeni-van megoldás?
Bele kell halni!-nincsen más.

Szerkesztette: csilla (2008-10-19 10:25)

Rabindranath Tagore

Áldozati ének


Csak pillanatig add nekem,
hogy melléd ülhessek bár, kérve kérlek,
munkámat aztán befejezhetem.

Nem tud elülni a szivem.
Arcod látása nélkül egyre küzdök
keserves, meddõ, parttalan vizen.

Ma ablakomra hullt remek,
sóhajszerelmû zenéje a nyárnak,
s dongó méhektõl zsongott a berek.

Most Téged nézlek egyedül,
míg valahol nagy élet-áldozatról
a semmittevés álma rám terül.

Dsida Jenõ fordítása

Csilla, ez nagyon szép. Köszi érte!!

Jól teszed, Porshe! Valóban kiadó után kiálltanak a versek!
Igazolva látom, hogy az érzelmes, empatikus lelkek, a "mûvészek" sokkal sérülékenyebbek, mint a racionális,önzõ, csak saját érdekeikkel törödõ, un. "hidegfejû" emberek?
Vagy hülyeségeket írtam?

clió: Nem írtál hülyeséget. Pontos a meglátás és fogalmazás. Akartam neked e-mailt küldeni, de nincs rajta a fórumon. Azért akartam néhány szót váltani veled, mert kísértetiesen hasonlít a sorsunk.
Ede: Köszönöm a dícséretet! Az élet a legjobb múzsa, kár, hogy fájdalmas a csókja.

Együtt jártak õk sok-sok éven át,
a fiú és a lány, a fiatal szerelmes pár.
Meleg nyár, nagy fagy, hideg tél,
minden öröm csak nekik, kettõjüknek élt.
Fogták egymás kezét, csókolóztak sokat,
suttogtak egymásnak szerelmes szavakat.
Nem ismerték mi a bánat, mi a csalódás,
boldogok voltak, mint soha senki más.
Egy napon zavartan megszólalt a lány,
gyermeket várok, fiú lesz talán?
Szemén a boldogság könnye csillogott,
de a fiú megfordult és elfutott.
Nem is jött vissza soha többé már,
nem találta õket a visszatérõ nyár.
Elment a fiú némán és hidegen,
ez volt hát az õszinte szerelem.
Egy napon valahol felsírt egy kisgyerek,
a lánynak egy kék szemû fia született.
Nõtt a kisfiú, napról napra szebb lett,
kimondta az elsõ szót, talán a legszebbet.
Bizonytalan léptekkel pici lábát rakta,
gügyögõ hangon ezt mondta: "apa".
Egy szép nyári napon sétálni indultak,
újra a régi utakon ballagtak.
Felidézõdtek a régi idõk, boldog napok,
felsóhajt a lány: "kár hogy magam vagyok"!
Az utca végén ballagott egy pár,
egy kék szemû fiú és egy szõke hajú lány.
Az ifjú anya arcán könny,
Gyermekére néz a lány a sûrû könnyeken át,
Magához öleli szeretett kisfiát,
S csak ennyit mond halkan:
"Ott megy apád"!

Drága Zotyesz!Nagyon kedves gesztus tõled ez a vers.Nagyon szép.Így tovább!

A természetben

Kint az erdõben a béke honában,
elveszünk a csendben az árnyakban.

Hatalmas fák,lehulló levelek között,
béke van,amit a természet õrzött.

lelked egybe olvad a természettel,
régen ilyen volt az ember élete.

Nem voltak nagyvárosok,metropolisok,
csak az volt,amit a természet adott.

Leltél egy barlangot,egy avaros fekhelyt,
ahova meggyötört testedet letehetted.

Enned is csak annyit adott amennyi kellett,
és nem halmozott el sok mindennel.

Nem halmozott el mert te is része vagy,
és sok kis résznek kell egy egy adag.

Ember ne feledd nem állsz felette,
része vagy ennek a gépezetnek.

A természet hozott létre téged,
nem alkalmazkodsz hozzá véged.

Reménytelenül



Lesz-e még valami, ami engem éltet?
Szerelem, igaz társ, ki feledtet Téged?
Aki észreveszi, hogy egyedül élek,
Küld egy kis jelet, mert a kudarctól félek.

Akinek lelke van, és megért engem,
És találna valamit, amit szeret bennem.
Kinek elmondhatnám, hogy szerelmet érzek,
És Õ is azt mondaná, hogy „szeretlek téged".

Megismernénk egymást, mert lenne rá idõ,
Egy jó kapcsolathoz, ez nagyon alapvetõ.
Neki adhatnám a maradék életem,
Kezébe tehetném megfáradt két kezem.

Vigyáznánk egymásra, mert egymásért élnénk,
Mindig õszinték, és nyitottak lennénk.
Kivel tervezhetnénk, egy új, egy szép jövõt,
Boldogan élhetnénk még sok esztendõt.

Most fáradt vagyok, és sebeim mélyek,
Azt is tudom, hogy nem feledlek Téged!
Gyötör a kétkedés, hogy hiába várok,
Nem jön soha senki, és Rá nem találok!

Szerkesztette: bánatos (2008-10-21 07:33)

A szerzõt nem ismerem:

A kimondhatatlan..

"Te vagy a világ legszebb, legbájosabb hercegnõje.
- És te ki vagy? Hogy hívnak? - kérdezte szívdobogva a kis hercegnõ.
- Szeretõnek hívnak - mondta az idegen.
- Szeretõ.... milyen szép neved van....
Az idegen lehajolt és megcsókolta õt.
- Mi volt ez? - a kis hercegnõ pirulva rezzent össze: Hiszen az ajkad most mondta a legszebbet, most mikor nem beszélt.
- Csak egy csók volt, amit mondtam.
- Nem értelek, beszélj, mi az a csók?
- A csók a szótalan szó, a mondhatatlan megmondása - felelte az idegen.
- Szeretem a mondhatatlant - suttogta a kis hercegnõ - mondd meg még egyszer nekem."

Mint akkor

Álom ez a nap,
Mint mikor megláttalak,
Soha nem volt így,
Soha nem lesz úgy talán,
Nem hittem, hogy a boldogság rám talál.

Álom ez a nap,
Mint mikor megláttalak,
Ez a szerelem bûnben végzi majd,
A vágy nem tud nyugodni bennem,
Bûnre csábít minden.

Álom ez a nap,
Értünk ragyog minden csillag,
Senki nincs ki elszakíthat tõlem,
Szívemben nincs más, csak szerelem,
Álom ez a nap,
Mint mikor megláttalak!

Nem arról van szó, hogy az élet nem lenne tele csodákkal. Sokkal többrõl: az élet csodálatos, és aki megszûnik ezt magától értetõdõnek venni, rögtön meg is látja.
 
Anthony de Mello

Még egy :)

Szerelmes vers

Hiányzik a tested, hiányzik a lelked
Hiányzik a szemed és hiányzik a szád
Nem is tudom miért, de õszintén szeretlek
És érzem itt legbelül: szükségem van rád.

Oly nagy a világ. Hát fel kéne fedezni!
De mit ér ha erre csak egyedül vagyok.
Jöjj hát velem kedves egy csónakban evezni!
Mint egy szerelmes pár, mely tündöklõn ragyog.

De netán, ha szerelmem nem nyer viszonzásra,
Mert szíved már egy másik ifjúért dobog.
Elfogadnám némán, nem lennék megbántva,
Mert szerelmem tüze tiszta szívbõl lobog.

Nagykörû, 2000. decembere

Szerkesztette: arpapa (2008-10-22 11:48)

Köszönöm Nita!

hát jahh, érzelmes-bohém :) ember vagyok

áldásbékesség!

pusszantás:á

arpapa!
Köszönöm szépen nagyon kedves tõled! :) Bár azt azért hozzá kell tenni hogy ezek nem a sajátjaim, csak sajnos a költõ és a cím ismeretlen számomra. :(
Azért köszönöm! :)
Puszi!
Margó

Csilla!
Én úgy tudom, nyilvános az emailem: odorbea_kukac_t-online.hu
Clió

Clio, javitottam az e-mail cimet, mert nem volt pontos.
aiolosz

Szerkesztette: aiolosz (2008-10-23 08:44)

Otthon

Hazavágyok.
Miért most nem tudom,
csend van kertben, utakon.
Éjszaka van.

Hazavágyok.
Nem is honvágyérzés ez,
csak úgy érzem, szüleimet látnom kell.
De éjszaka van.

Hazavágyok.
Ébresszem õket álmukból?
Keltsem õket elkészített ágyukból?
Nem tudom. És éjszaka is van.

Hazavágyok.
De már õket betakarták,
rájuk a leghidegebb dunyhát rakták.
Éjszaka van-nappal is.

Nem tudok életet vinni kertbe, udvarba,
nem láthatom szüleimet, mert el vannak porladva.
Nem melegíthetem hideg takarójukat,
nem vehetem le róluk a mázsás súlyokat.

Mégis, mégis hazavágyok.
Álmomban is õket látom,
nappal is csak õket várom.
De itt mindig éjszaka van..
csendes, álomtalan, hideg, sötét éjszaka.

Hazavágyok-hiába

Szerkesztette: csilla (2008-10-25 09:00)

Varró Dániel:        ÕSZI SZONETT

Fölkél a nap, az asztalon fanyúl.
Várnánk, hogy szikra pattan, lámpa gyúl,
de október van, nyirkos és sötét,
az Úr kihörpölé arany sörét.

Arany sörét kihörpölé az Úr,
várnánk, hogy szikra pattan, lámpa gyúl,
de október van, undok és vizes,
az asztalon fanyúl, leszáll az est.

Leszáll az est, az asztalon levél,
azt írja, vártalak, hova levél?
Várnánk, hogy szikra pattan, lámpa gyúl,

az asztalon pohár, levél, fanyúl.
Október van, se fény, se árpalé,
arany sörét az Úr kihörpölé.

FRANCOIS VILLON: BALLADA A SENKI FIÁRÓL

                       
Mint nagy kalap borult reám a kék ég,
és hû barátom egy akadt: a köd.
Rakott tálak között kivert az éhség
s halálra fáztam rõt kályhák elõtt.
Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak,
s szájam széléig áradt már a sár,
utam mellett a rózsák elpusztultak
s leheletemtõl megfakult a nyár,
csodálom szinte már a napvilágot,
hogy néha még rongyos vállamra süt,
én, ki megjártam mind a hat világot,
megáldva és leköpve mindenütt.

Fagyott mezõkön birkóztam a széllel,
ruhám csupán egy fügefalevél,
mi sem tisztább számomra, mint az éjjel,
mi sem sötétebb nékem, mint a dél.
A matrózkocsmák mélyén felzokogtam,
ahogy a temetõkben nevetek,
enyém csak az, amit a sárba dobtam,
s mindent megöltem, amit szeretek.
Fehér derével lángveres hajamra
s halántékomra már az õsz feküdt,
és így megyek, fütyülve egymagamban,
megáldva és leköpve mindenütt.

A gyõztes ég fektette rám a sátrát,
a harmattól kék lett a homlokom,
s így kergettem az Istent, aki hátrált,
s a jövendõt, amely az otthonom.
A hegytetõkön órákig pihentem
s megbámultam az izzadt kõtörõt,
de a dómok mellett fütyülve mentem
s kinevettem a cifra püspököt:
s ezért csak csók és korbács hullott árva
testemre, mely oly egyformán feküdt
csipkés párnák között és utcasárban,
megáldva és leköpve mindenütt.

S bár nincs borom, hazám, se feleségem
és lábaim között a szél fütyül:
lesz még pénzem és biztosan remélem,
hogy egy nap nékem minden sikerül.
S ha megúntam, hogy aranytálból éljek,
a palotákat megint otthagyom,
hasamért kánkánt járnak már a férgek,
és valahol az õszi avaron,
egy vén tövisbokor aljában, melyre
csak egy rossz csillag sanda fénye süt:
maradok egyszer, Francois Villon, fekve -
megáldva és leköpve mindenütt.

Szerkesztette: Marthuska (2008-10-24 10:29)

VARRÓ DÁNIEL
Mozi
Gyere, nevetõ szemü, airwave-es leheletü! Bús lovagod ma terád vár
egyedül a pattogatottkukorica-szagu moziban, ahova csupa pár jár;
lépkedek ide-oda idegesen én itt,
jaj, úgy tépi a szivemet a szerelem is, ahogyan a jegyeket a nénik.

Gyere na, hisz íme, a nap kisütött kint, fût a tavasznak a láza,
vége a télnek, a depinek, a lomb is zöld, és tele van a pláza,
gyöngy vagy a sok bizsu-cicababa közt te -
mennek már odabent, gyönyörûm, az elõzetesek, nosza, jöszte!

Kukorica, perec és a kóla kezünkbe, zsebembe jegyért kotorászom,
így be a sor közepére, amíg megy a halivudi jelenet a vásznon;
és míg könnybe a mozi szeme lábad,
lerugod a papucsodat, és a puha szék tetejére teszed föl a lábad.

Betege vagyok a szerelemnek, a vágynak, az érintésed is éget,
amikor a kezem és a te kezed is ugyanoda nyúl be a kukorica végett,
fölhevít, és amikor elveszed, ûrt hagy -
nem tudok én ma a filmre figyelni miattad, olyan gyönyörû vagy.

Szép a te szemed, ugye tudod, és a szád, és szép a te fogad és a nyelved,
amivel a popcornt ízleled, amit a te szép kezed a zacsiból elvett;
legurul a nyakadon a kukoricamorzsa,
elnyeli ott ez a kis szakadék, a halálban is édes a sorsa.

Két kibujó telihold a trikód ködleple alatt a te melled,
barna, akárcsak az alkonyi fény a te bõröd, a szoliban ilyen lett.
Jaj, milyen oktalan állat az ember,
vágy az ölében örökkön dudorodik, és a szive teli szerelemmel.

Cicamica, mit tegyek, annyira édes a mosolyod, akárcsak a kóla.
Édes a szerelem, a vágy lólába ha néha kilóg is alóla...
Baromira gagyi ez a jelenet is éppen,
gyere, szerelemnek örülni hajoljál össze te velem a sötétben.