crohn-colitis.hu

Kosztolányi Dezsõ:

Azokról, akik eltûntek            


A haldoklókkal csókolóztam,
az elmenõkkel cimboráltam,
izzadt hajuk simítva hosszan
ágyukhoz álltam.

Marasztaló ígéket
súgtam fülükbe, mint az élet,
de hívta õket a nagy út,
és én kötöttem nékik a halálban
batyut.

A távozók
elvitték a lelkem darabjait,
csak én maradtam itt,
és most a hit
porukkal egy lett, mint avitt
ruhájuk, és széthulltak ama szók
és szájukon is megrohadt, amit
adtam nekik, a csók.

Nincs semmim. Ámde mindez oly csodás.
Gazdag vagyok, mint a vén uzsorás,
ki rongyba jár és vigyorog, ha szánják,
mert mindenét, mi volt, a kincs, arany,
elásta, és most a határtalan,
mély földbe van,
s õ tudja ezt a biztos, õsi bányát.

Barátaim,
halványodik énnékem itt a szín,
hogy szóljak errõl-arról, nincsen ok,
gyakran mosolygok, többször hallgatok.
De érzem egyre, vár rám sok erõs,
jó ismerõs,
hûségesen vetik az ágyam õk lenn.
Ezért oly csöndes bennem már a lélek
s éjjel, ha járok künn a temetõkben,
nem félek.

Hullik a levél

Elbukott a nap,
és jõ már a szél.
Érintése hideg,
és vág mint az acél.

Zúg a fák között.
s reszket a falevél,
Egyesével lehullanak,
eljött már a vég.

Hevernek millió szám,
de még hullanak némán.
Ám lassanként véget ér,
lehullik az utolsó levél.

Mintegy keserû végszóra,
hullik le a halomba.
S ezred magával csendesen,
várják az enyészetet.

Zotyesz

Az ábrándok ellen pedig pofon egyszerû az orvosság, ha egyszer rászántátok magatokat. Nem kell más, csak a jó öreg háziszer, az õszinteség... már úgy értem, az õszinteség önmagatokkal. Egyszerûen ne hazudjatok többet magatoknak, ne hergeljétek magatokat mindig a holnapokkal.
   
Eugene O`Neill

Gyóni Géza:

A HALÁL APRÓDJA

Egyszer nagyon fájt már az élet.
Fájtak a szeplõs féregarcok.
Fájtak a csókok s fájt nem tudnom:
Minek kínlódni ezt a harcot.

Ha még harc lenne! Mell a mellnek!
De kis kenyérért sántikálva,
Éhes férgekhez dörgölõdzni...
Kéjjel gondoltam a halálra.

Menni, csak menni gyorsan! gyorsan!
Itthagyni minden kis cókmókot...
S lelkem a halál apródjával,
Egy kis golyóval sugdolódzott.

Te nyitod hát ki, ó te áldott,
A szent kaput a végtelenbe!
- Bohó, magad lásd, hova vágyol...
S ráütött rögtön a szivemre.

...Friss deszkaszag áradt köröttem
És zizegett a tömõ forgács...
És sötét lett, s a nagy sötétben
Kezdõdött furcsa sürgés-forgás.

Gyors szú õrölte már a deszkát
És kuncogtak kis éhes férgek...
Amiktõl ott fenn undorodtam,
Most lakomázni hozzám értek...

- Megcsaltál, vén csont. Azt igérted,
Hogy tenálad valahogy szebb lesz.
Hittem, bolond, és idevágytam
A férgektõl - az új férgekhez.

Csúf, csúf ott fenn és fáj az élet.
Fáj a csók és jaj, fáj az álom,
És mégis szép és mégis élet,
Nem baj, csak fájjon, soká fájjon!

...Kacagott a halál apródja
És elsuhant a szívem mellett...
S az orvos szólt kezét dörzsölve:
Két hét mulva már föl is kelhet!

Felejteni. Micsoda szó. Iszonyú, vigasztaló és kísérteties! Hát lehet élni felejtés nélkül? Csakhogy ki tud eleget felejteni? Az emlékezés salakja összezúzza a szívet. Igazán csak az lehet szabad, akinek semmije sem maradt már abból, amiért élt.

Erich Maria Remarque

Reményik Sándor:

Elmégy            

Áprily Lajosnak

Elmégy...
Kis õr-domboktól roppant ormokig
Erdélyben körbenfut a döbbenet:
Nem ember megy, - hegy-bajtárs távozik.

Ha Te elmégy, emberszó ne zavarja
A hegyek óriási kardalát.
A tetõk, "többen száznál és ezernél"
E kurta, bús, utolsó nyáron át
Összegyüjtik szurdukba, szakadékba
Költészeted minden motívumát.
Úgy készülnek a búcsú-riadóra,
Úgy tanulják a nagy szimfóniát.
Ha Te elmégy, emberszó ne zavarja
A hegyek óriási kardalát.

Ha Te elmégy, ember ne búcsúztasson,
Búcsúztassanak Téged a hegyek.
Ne sirassanak érzékeny dalocskák
Csak büszke, nagy, stoikus énekek.
Ha Te elmégy, ember ne búcsúztasson,
Búcsúztassanak Téged a hegyek.

Ha Te elmégy, mi néma csendben álljunk,
Néma csendben, és lehajtva fejünk.
Úgy hallgassuk a hegyek kardalát,
Mely szertezengi: mi voltál nekünk...
Hogy csendes voltál, mint a szikla lelke,
De szikla-lélekként laktál velünk.

Ha Te elmégy, mi néma csendben álljunk,
Néma csendben és lehajtva fejünk,
Mert mindannyian bûnösök vagyunk,
Hogy Téged, Téged elveszíthetünk,
Hogy Téged, Téged meg nem tarthatunk
Ha Te elmégy, mi fõlehajtva álljunk,
Mert így, vagy úgy, de bûnösök vagyunk.

A hegyek óriási kardala
Kísérjen a határig Tégedet,
És zúgjon, harsogjon ítéletet
Országok, népek és idõk felett,
És fellebbezze meg a végzetet!
És csikarjon a csillagoktól ki
Egy "viszontlátásig"-ígéretet!!
A hegyek óriási kardala
Kísérjen a határig Tégedet.

Én örülnék egy ilyen irodalmas topiknak. Imádom a verseket,  mondásokat, idézeteket!

Halottak napján

Halkan suttog a szél,
fájón ám lágyan beszél.

Egy üzenetet hozott,
attól aki eltávozott.

Újra itt vagy eljöttél,
sírhalmomhoz odaléptél.

Kezedben apró mécses,
szemedben könny ég.

Fejfámra fájó szívvel,
egy koszorút tettél.

Érzem szomorú lelked,
de nem foghatom a kezed.

Tekints fel most,fel az égre,
füledet fordítsd a szélbe.

Õ általa szolok hozzád,
helyettem õ simogatja orcád.

Zotyesz

"Ne vádoljunk senkit a multért,
A vád már úgyis hasztalan.
Talán másképp lehetett volna, -
Most már... mindennek vége van!...
Úgy szeretnék zokogni, sírni
A sírra ébredt vágy felett, -
De ránézek fehér arcodra
S elfojtom, némán, könnyemet."
   

Ady Endre

Téli fény

Nézd csak milyen szépen csillan,
a napfény mikor itt-ott elillan.

Megugrik a le hulló faleveleken,
eltûnik kósza szálló fellegeken.

Amott egy sugár épp most szalad,
a szemközti ház falán ott halad.

Beles az üvegen mint egy idegen,
pillanatra megreszket a hidegen.

Majd beugrik és kitölti a teret,
ne érezd oly szomorúnak a telet.

Kacag,kacag és már rohan tova,
fényeddel nem lehettél fukarabb?

Egy percre még lám-lám feltûnik,
ám amott a fa törzsén megszûnik.

Zotyesz

Köszönöm Márti


„Konstantinápoly népe már régóta két pártra oszlott, a kékekre és a zöldekre: e megosztottság hátterében ugyanolyan fajta vonzalom rejlik, mint amelyiknek a következtében a színházban egyes színészeket jobban szeretünk más színészeknél. A cirkuszi játékok során a zöld ruhás hajtók fogatai versengtek a kék ruhások fogataival; s a nézõk szenvedélyes izgalommal figyelték az eseményeket. (…)

Végül már a köztisztviselõk tekintélyét is teljesen semmibe vették, a kékek nem tartották be a törvényeket, mert a császár megvédte õket a törvények következményeitõl; a zöldek viszont nem tisztelték többé azokat a törvényeket, amelyek nem védték õket.”

Montesquieu: A rómaiak nagysága és hanyatlása

Legyen

Legyen hát vége,
toll ne faragjon rímeket.

Tanoncnak tavába,
hullámok ne verjenek.

Vitorlájába szél,hiába fújjon,
vízen többé ne ússzon.
,
Nyelje el õt a semmi ,
a mindent rejtõ szürkület.

Némasággal tisztelje meg,
a múló évtizedeket.

Az irón pedig,fiókban álljon,
amíg tintája,ki nem száradon.

Zotyesz

A halál elkerülhetetlen ígérete már születésünkkor megpecsételi mindannyiunk sorsát. De mielõtt ez az ígéret betartatik, mind azt reméljük, hogy történik velünk valami. Legyen az gyönyör teli szerelem vagy békés családi élet, esetleg gyötrelmes veszteség, mind arra vágyunk, hogy megtapasztalhassunk valamit, ami értelmet ad életünknek. De a szomorú valóság az, hogy nem minden élet nyer értelmet. Egyesek a számukra ezen a bolygón kimért idõt a partvonalon ücsörögve töltik, arra várván, hogy történik velük valami, míg késõ nem lesz.
   
Született feleségek c. film

Álmodozom róla, hogy majd a szabadban elterülve,
Nyugalom lesz mindenhol és bezárkózom belülre
Az elmém titkos zugába és rájövök majd végre,
Hogy Te hiányzol egyedül az út végéhez érve.
   
Children of Distance

http://www.youtube.com/watch?v=Fh8Ic6MbtoU

Gabócza:

Bánni fogod...

Bánni fogod, hogy bántottál, s nem szerettél!
Árnyak lépkednek át magányos szobád lelkén!
Bánni fogod, hogy nem tudtál szeretni, és oly könnyen tudtad kezét elengedni.
Ha eleget topogtál, és fájó lábad megpihenne, emlékek zaklatnak majd, s fájni fog a lelked.
Nem pihenhetsz, mert sajogni fognak benned a régi képek!
Agyad vádakat szór szemedre, hiába hunyod zárod szûkre!
Átölelt éjszakák mind a múlté vágyad újra élnéd!
Fojtani fogja torkod az emlék-, szerettek, és te nem szerettél!
Öreg leszel, és bánni fogod, mikor magány rágja lelked
Szerettelek, és te elengedtél....

Láng Eszter:

Szerelem

Tudod milyen a szerelem?
Amikor magad-magad adod,
amikor a másikat elfogadod,
amikor ünnep minden szó és minden hallgatás,
amikor édes a só s a várakozás?
Tudod-e milyen a szerelem?
Az a kézfogás, mely úgy is él,
hogy kezünk egymáshoz nem ér,
mikor fájdalmad csontjaim érzik
mert én vagyok te,
és madárszívem vérzik ha menni készülsz
és utánad õszülök és utánad fájok,
s úgy ülsz szívem trónusán
mintha ez lenne minden élõnek a minta?
Tudod milyen a szerelem?
Mint a gyermek, kit anyja ölébõl ki nem vernek,
kit két karomon hordok, ringatok,
míg szüksége van rám el nem hagyok.
Tudod milyen ez a szerelem?
Egyszerre születés és halál.
Egyszerre rab és szabad madár,
egyszerre keserû könny és öröm.
Loptam, s most félek, hogy ebül eltöröm,
vagy elveszik tõlem ezt az édes
eleven kínt, ezt a gyönyörû szenvedélyt,
elvermelik a fényt, a földbe bezárják
ezer lakattal örökre.
Csikódobogással ver szívem..ilyen, csak ilyen ez a
SZERELEM



http://www.youtube.com/watch?v=CR3hg452VGc

Wass Albert: Mert nagyon szeretlek

    Könnycsepp a szempilládon este:
    én vagyok.
    Én vagyok az a kíváncsi csillag,
    mely rád kacsingat
    és rád ragyog.

    A csók, a csókod, az is én vagyok.
    Végigálmodom az álmodat,
    ölelésedben én epedek el,
    csak én tudom minden kis titkodat.

    A kulcs vagyok,
    mely szíved rejtett zárjait kinyitja,
    s a nyíl vagyok, amely sivítva
    holttá sebzi vágyad madarát.

    A dal vagyok, mely belõled zokog
    holt mámorok tört ívén át az éjbe:
    s én vagyok az a sápadtság, amit
    éjfél után, ha bálból jössz haza,
    rád lehel a sarki lámpa fénye.

Gabócza:

Nincs cím...
Búcsúzóul neked:
kinek alig egy emberöltõ lett az egész életed!

Nem akarom hallani a rosszat!
Nem akarok tudni a bajról!
Nem akarom elhinni a halált!
Nem akarok érezni fájdalmat!
Nem akarom temetni a barátokat!
Nem akarok látni a fiát, sirató anyát!
Nem akarom látni az összetört apát!
Nem akarok koszorút a síron!
Nem akarom hallani a lélekharangot!
Nem akarok több keresztet az úton!
Nem akarom..nem akarom…nem akarom

Gabócza:

:)

Az idõ megállni látszik szünetet játszik
Megpihent az üresség is durcásan pukkadozik
Száll az idõ –gúnyolódik..
Mit nekem a „más” tartalom!?
Csak töltse tele szeretettel maroknyi szabad akaratom!

Gabócza:

Hold

Nekem adták ma a holdat csak, hogy végre mosolyogjak!
És én kedvtelen hálátlanul kitártam a tenyerem
Mit nekem az öreg hold? Háborogtam, motyogtam
Adjatok egy csillagot! Fényesebbet, mint a hold
Azt a szépet csillogót ami régen is az enyém volt!

Messze, messze mentél,
Hogy megmutasd, mily mélyen bennem élsz,
Hogy egy hatalmas és bús szerelemnél
Érezzem, hogy az életem egész!
   
Juhász Gyula

Wass Albert:

Sóhaj

Én Istenem, az idõ hogy szalad!
Ma még vagyunk, holnap már nem leszünk,
múlt és emlék: minden elmarad.
Nyomunkat rendre belepi
rõt lombjával az õszi szél.
S hogy kik voltunk:
maholnap az sem tudja,
aki rólunk beszél.
Zölden remeg a nyírfa lombja,
a bajor erdõn szellõ támad.
Lõpor-szagú ködök lepik
a jövendõt és a hazámat.
Fehér itt is a nyírfa kérge,
pillangó jár a gyöngyvirághoz.
S mégis: minden virágharanggal,
illattal, színnel, fénnyel, hanggal
a régi erdõ húz magához.
Bajor erdõkön vándorok haladnak.
A bánathoz már egynek sincs szava.
De sóhajaik ég felé röpülnek,
kendõnyi kis fehér felhõkké gyûlnek
s jó szél szárnyán elszállnak haza.

(Bajorerdõ, 1946)

Csend és sikoly

Csend van,és hallani
ahogy korhadnak el a levelek.
Múlik az idõ és egy kettõ,
ha túl éli ezt a telet.

Kopasz most a táj,
kihalt és élettelen.
Csak a szél jár most,
a hamvak felett eloson.

Zord zord ez az idõ,
nyugodt mégis kegyetlen.
Elemészti mi szép volt,
ám néha elhangzik egy sikoly.

Zotyesz

Thomas Hardy:

A sóhaj

Kedves kis fej dõl a vállnak,
Bátortalan, aztán bátrabb,
Rám pillant majd.
Eleinte félve reszket,
Majd a csókjaimnak enged,
Mégis sóhajt.
 
Szerelemmel elkeverve,
Szomorúságba elrejtve
Lelkünk bút-bajt.
Most is él, nem szûnt szerelme,
Senki mást így nem szeretne,
Mégis sóhajt.
 
Nem rejthette szenvedélyét
Álarc mögé rettegését,
Kétséget, jajt.
Ketté semmi sem téphette
Szívünk. Szívem ezt kérdezte,
Miért sóhajt.
 
Késõbb jobban megismertem,
Szeretett rendíthetetlen,
Míg meg nem halt:
De sohasem szólott arról,
Hogy az elsõ vallomáskor
Miért sóhajt.
 
Májusra gondol az ember,
Holott közel a november.
Itt leszek majd,
Míg eljõ átváltozásom,
Ülök s lelkifurdalásom,
Hogy õ sóhajt.
 
/Ford.: Károlyi Amy/


http://www.youtube.com/watch?v=EhBHQ9i8DUM

Johannes Robert Becher:

Fohász

Te, ki szeretsz, tartasz életben engem.
Szerelmesen fogsz, szökni sincs remény.
Nélküled rég el kellett volna mennem,
s most maradék idõm kitöltöm én,
 
mert a búcsú fájdalmától kiméllek.
Miattad élem még az életem.
Szíveddel egy a szívem, mely tiéd lett,
az életbõl csak ez maradt nekem.
 
/Ford.: Kálnoky László/


http://www.youtube.com/watch?v=XsIubn5Pp6s