crohn-colitis.hu

Csak rám

Csak rám figyelj,
A szemembe nézz.
Mert a holnap,
Csal a percekért.

Lopja az idõt,
Oly szüntelen.
Pillanatokat öl,
Ily negédesen.

Ne engedd hát,
Hogy rabolja el.
A Jelen, a perc,
Ami lényeges.

Csak rám figyelj,
A szemembe nézz.
Mert a holnap,
jön a percekért.

Áprily Lajos:

Kánikula

Tikkasztó hõség, meddõ fellegek,
gyötör megint a néma nyári rém.
Ti irgalmatlan, szikkadó egek,
csak egy mennydörgést küldjetek felém

"Ha valami használna a nemzetemnek s ártana egy másiknak, nem javasolnám uralkodómnak, mert elsõsorban ember vagyok s azután francia; szükségszerûen vagyok ember s véletlenül francia."

Montesquieu

Komjáthy Aladár:

Varázs

Holdfény alatt sétál a szerelem,
sétál, de jaj! már nem, nem énvelem.
Kék ködben ül a táj, a tó felett
emlékek és árnyak keringenek.

A fákon átlebeg a rezge fény,
olyan, mint egy verlainei költemény:
lehunyt szemekkel, mint a szenvedély,
felsóhajt és a földre hull az éj.

Légy hû párodhoz, mindhalálig,
Úgy jutsz el a felhõtlen boldogságig.
Fogd meg két kezét, és el ne engedd,
Akkor vidáman múlnak az évek.

Ha este holtfáradtan hozzád hazatér,
Nyújts neki vigaszt a napi gondokért.
Öleld át munkában megfáradt derekát,
Csókold meg vidáman, felhõtlen homlokát.

Ne ismerd meg soha a keserû magányt,
Ne izgulj át egyetlen álmatlan éjszakát!
Ne ismerd meg a kínzó boldogtalanságot,
Rakja párod lábad elé a fényes mennyországot!

Rajongva szeresd a kicsi családod,
Teremts nekik mindig igaz boldogságot.
Mikor kislányod szeme vidáman rád tekint,
Jusson az eszedbe, õ neked drága kincs!

CHARLES BAUDELAIRE:

QUE DIRAS-TU...?

Mit mondasz, óh szegény lelkem magányos árnya,
mit mondasz, óh szivem ma, mult-gyötörte szív
a szép leányra, szent leányra, égi lányra,
kinek varázs-szeme uj ifjuságra hív?

Dicséretem legyen dicséretére zengni,
légtestén érzem az angyalok illatát.
Édes magas kegyét fel nem érheti semmi,
tekintete reám fényöltözetet ád.

Akár az éjszakán, magányban, áhitatban,
akár tömeg között, utcákon és utakban
a légben fantoma, mint fáklya lángja, rezg.

S szólalva néha, szól: "Szép vagyok s azt szabom rád,
hogy im szerelmemért csak a szépet szeresd:
õrangyalod vagyok, s a Múzsád és Madonnád!"


(Babits Mihály)

Szerkesztette: bánatos (2012-08-31 18:11)

Ábrányi Emil:

IBOLYÁK.

Kis leány az utca-sarkon,
Ibolyáid megveszem,
S valamennyit, valamennyit
Egy kis sírra ráteszem.

Tudjátok-e, ibolyácskák,
Kit takar a néma hant?
Egy korán, korán elhervadt
Bimbó nyugszik ott alant.

Édes bimbóm! Az enyészet
Keblemrõl szaggatta le.
Menjetek utána mind, mind,
S hervadozzatok vele!

Szerkesztette: bánatos (2012-09-02 08:17)

Reményik Sándor

Augusztus, nyárutó

Augusztus, nyárutó...
A Göncöl tengelye,
Mint roppant égi óramutató,
Némán, merõn mutat már õsz fele
Kigyúlt hajók
Suhannak át az égbolt tengerén,

Némán, szorongó szívvel nézem én
Ott fenn egy fagyos, zuzmarás ajak
A forró csillagokra rálehel, -
S hullnak, mint itt lenn a falevelek.
A csillagok hamarabb kezdik el...
Mi jön? Mi megy?
Mi hull le még?
Nem volt a csillaghullásból elég?

Kigyúlt hajók
Suhannak át az égbolt tengerén,
Jelek, csodák...
Némán, szorongó szívvel nézem én.
Egy új teremtés reggele elõtt
Ez tán az Isten vajúdó, szent láza
És itt lenn nincs, aki megmagyarázza.

Dsida Jenõ:

A rózsa panasza

Hiába táncol már
Napsugár a kertben:
Elmult a sok vig nap,
Ezer szines ábránd,
Elmult a szerelmem,
Tavaszi szerelmem.

Elmult minden, minden,
Mint egy édes álom,
S itt kell egy pohárban
Komor falak között
Hullatni virágom,
Fiatal virágom.

Hervadozva élek
Hervadt álmaimnak...
Ki tudja, - talán már
Ez a sóhajtásom
Az utolsó illat,
A búcsuzó illat.

Kosztolányi Dezsõ:

Séta a városon kívül, vidéken

Egy-két lépés, elfogy az aszfalt,
és a mezõ
terít a földre gazdag asztalt.

Itt csönd van. E diófa bólong,
s halkan regél
az avar és a sárguló lomb.

Azt mondja, mély, mély, mély a bánat,
örök-igaz,
mint a hegyek és mint az árnyak.

A rózsa váltja koszorúját, -
de egy marad:
az élet és a szomorúság.

Én már kacagtam s gyõzve-gyõztem,
most leülök
a sárga fejedelmi õszben.

Sok nyár és sok lány nevetett rám.
Lassan kihull
kezembõl égõ cigarettám.

Üres kezekkel mit akarjak?
Csak sírni jó.
Fejem fölött köd, csúnya varjak.

A szívem semmire se vágyik,
és ríkatom
az õszi bánat furulyáit.

Babits Mihály:

Emlékezés

A pókhálóra harmat esett:
bús unalmamra egy könnycsepp ma este.

A hold az égen párt keresett,
a széles égen hasztalan kereste!

Már elhallgattak a madarak,
annál hangosabban szóltak a tücskök.

És szinte láttam a fény alatt
ellengni a világot, mint a füstöt.

A fényen valami átfutott,
bársonyok kápráztak elõttem.

A hangod is eszembe jutott,
mely elszállt az örök idõkben.

ILLYÉS GYULA:

SZERELEM

Mint egy dalba, dalba, úgy burkolom magam
szerelmedbe és úgy sodortatom magam.
Nevetve fordulok, ha egy-egy szögleten
rámront az izmos szél, birkózni kezd velem.

Lépek mint részeges, kit egy dallam visz és
aki köré a bor egy régi nyárt igéz,
nem állanék meg, ha tekintetemtõl e
hófedte hársfasor rügyezni kezdene.

Járok habok gyanánt futó finom havon,
mint egy tûnt lét felé s föl-fölszippantgatom
egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát,
két kezemen maradt szerelmed illatát.

Reményik Sándor:

Álmodsz-e róla?            


Álmodsz-e róla, mondd?
Eljár-e hozzád olyan suhanó,
Nesztelen léptekkel, mint életében?
Érzed-e édességét közelének?
Barna haját, fájdalmas-nagy vadgesztenye-szemét,
Lélek-kitágította pupilláját,
Lezárt ajkát, a keskenyvonalút,
Mely hallgatni, jaj, régen megtanult,
Jaj, szinte oly jól, mint a koporsóban:
Haját, szemét, arcát, ajkát, alakját
Álmodban látod-e?
S azt a nehány apró, keserû ráncot,
Miket az elfojtott betegség,
S övéiért örök aggodalom
Olyan korán szántogatott
Vonásainak finom földjébe mélyen, mélyen?
Hát ritka mosolygását látod-e?
S még ritkább nevetését,
Mely, ha kibuggyant, mindíg könny buggyant vele,
Mintha mondaná: Nevetés közben is fáj a szív -?

Álmodsz-e róla, mondd?
Álmodnod kellene.
Hiszen vele élted az életed.
Feleséged volt, életed fele.
S szeretted,
Szeretted százszor erõsebben nálam.
Mert bírtad, s merted életedhez kötni
Életét, ahogy férfimódra kell.
S boldog voltál, és boldog volt veled - - ...
Vagy - én szerettem jobban mégis, én,
Aki nem mertem karjaimba vonni,
Mert tudtam: nem lehetek semmije,
Álmok szõnyegét teregethetem csak
Szegény, megfáradt lábai elé?

Álmodj róla!
Álmodnod kellene!
Éltél hiszen annyit a közelében!
Lényének ezer apró részletét
Ismerted, mely nekem rejtve maradt.
Tudtál ezer nem-sejtett édességet
S lelke rejtett, pókhálós zugait,
Hol mégis õszi napfény bujdosott
S a pókfonálon csillogott a harmat
S ezüstrezgéssel reszketett a dér:
Te tudhattad talán csak - egymagad.
Mit ismertem én? Pár nagy vonalat.
Vajjon e pár vonal volt lényege?
Nekem freskó volt - neked mozaik.
Álmaidban még összerakhatod.
Álmodj hát, rettentõn kifosztott ember!
Gazdagok lehetnek az álmaid!
Az álmaidban még gazdag lehetsz!
Láttad annyi drága hétköznapon,
S jóban-rosszban oly bensõségesen
Osztozkodtál vele...
Osztoztam én is, ó igaz,
De csak kivételes nagy ünnepen.
Nem bírtam, nem mertem és nem akartam
A két karomba zárni.
Féltettem összhangját a szíveinknek,
Féltettem õt az élet vad kezétõl,
S féltettem kényes, önzõ magamat.
Elengedtem hát, hogy megõrizhessem,
Mint pók a fonalat -:
Helyette - róla szõtt álmaimat!

Álmodsz-e róla, mondd?
Én, amíg bús fölénnyel
És képzelt diadallal
Csak hagytam peregni az életet -
Álmodtam róla szakadatlanul
Tündéri szépeket.
S kiálmodtam magam.
És most nincsenek többé álmaim.
Se nappal nincsenek, se éjjelente.

Mit nem adnék pedig,
Ha láthatnám egyetlenegyszer bár!
Érezném édességét közelének!
Barna haját, vadgesztenye-szemét,
Mellyel most játsznak õszi angyalok -
Lélek-kitágította pupilláját,
Egy-egy barázdát arca drága földjén,
Egy mosolyát, ha láthatnám! - Egy könnyét
Ha érezném forrón kezemre hullni!
Aggódnánk együtt és nevetnénk együtt,
S fájna szívünk nevetés közben is!

Álmodtam róla egész életemben,
Kiálmodtam lelkemet, magamat.
S álmaimban most meg nem látogat
Soha, soha!

Álmodsz-e róla, mondd?
Mert ha álmodsz, hiába veszteséged:
Kettõnk közül Te vagy a boldogabb!

Prohászka Ottokár:

Légy olyan

Légy olyan, mint a madár,
Mely alól, ha kivágják a fát,
Nem zuhan le, hanem
Még magasabbra repül.

"Mintha álmot élt volna át, de olyan álmot, mely elenyészik ugyan, de természetfölötti gyönyörûség érzését hagyja maga után a lélekben, hogy aztán egész további életében azt kergesse az ember."

Honoré de Balzac

Vass Csaba:
Téli rémálom

Eljött a halál királya,
Hallgatás telepszik a világra;
Hûvös szelek zordan fújnak,
S a nyári vágyak odúba bújnak.

Az õsz eljátszotta dalát,
Ledobták tûz-ruhájukat a fák,
Csupaszon állnak a fagyban,
S betakarja õket a hó halkan.

Fehérség terül a tájra,
Erõtlen a nap szomorú lángja;
Ágak között halál libeg,
Már mindent felfalt a mohó hideg.

Benned is megfagy az élet,
Sötét kétség körülölel téged,
Nem tudod már hogyan szeress,
És nem is várod, hogy boldog lehess.

De ne hidd el, hogy ez a vég,
Gyönge szíveden megolvad a jég;
Kikel a tavasz sírjából,
S letaszítja a telet trónjáról.

Képes Géza:

Vallomás

Vagyok, mert szeretlek. Hallod? Szeretlek!
S csak akkor szûnik ez a szerelem,
ha meghalok s hideg gödörbe tesznek.
S vajon akkor meg fog-e szünni? Nem!

Ha szétszakad az agy, s a szív s az ágyék
s az izomrostok mind szétomlanak,
rejtezve bennük meglapul a vágy még,
mely átömlött rajtuk mint tûzpatak.

Por és hamu leszek. Az idõ malma
már csontjaimat is megõröli.
De él a föld folyója, rétje, halma
s égnek tovább az égbolt fényei.

Õk látták szemed tiszta fényét, látták:
hogy csókoltalak, hogy öleltelek!
A folyó meglassította folyását,
s ránk hajoltak a fák s a fellegek.

Ha már emberek szívében sem élek:
a fák, folyók, rétek és csillagok
még századokig egymásnak beszélnek
szerelmemrõl, mely érted lobogott.

John Keats:

UTOLSÓ SZONETT

Bár volnék, mint te, Csillag, oly örök -
nem a magas ég magányos tüze,
hogy türelmesen a világ fölött
vigyázzam, mint álmatlan remete,
a mozgó tengert, mely papként szelíden
mossa a föld emberi partjait
vagy nézi a friss havat, melynek ingyen
fehérébe hegy s mocsár öltözik -
nem - én kedvesem érõ kebelén
vágynék lenni szilárd s változhatatlan,
hogy annak lágy, lélekzõ melegén
õrködjem örök-édes izgalomban:
azt szeretném, azt hallgatni, örökkön,
ott élni mindig - vagy meghalni rögtön.

SZABÓ LÕRINC

Váci Mihály:

Ilyen egyedül


Csak járok itt majd fel-le, ismeretlen:
utánam fordulnak az emberek,
és némelyike olykor visszaretten,
mert szinte sejti, hogy merre megyek.

A sarkokon órákig álldogálok.
Hazamehetnék - de minek? miért?
Semmi közöm már e világhoz,
és most tudom csak, hogy mit ér!

Megfordulok, - de merre menjek?
Hiszen te nem vagy már sehol!
Soha, sehol már meg nem lellek,
s mindig itt leszel valahol.

Neved kimondom - ajkam elfehérül.
Kétmilliárd között nincsen egy
aki szeretne! - Félek: egyedül
meggyûlölöm majd az embereket.

Juhász Gyula:

Pozsony

Ha alkonyatkor ballagtál a ködben,
Mely lágy fátylával a Dunára hullt,
A zsongó zajban és a méla csöndben
Fáradt szívedbe muzsikált a múlt.
A vén utcákon szinte visszazengett
A régi léptek kongó moraja,
Széchenyi járt itt és honán merengett,
Amely nem volt, de lesz még valaha.

Csokonait itt várta a diéta,
Petõfit is és az a nyurga, méla,
Szelíd diák, Reviczky, itt merengett,

Hol most új bánat árvul a ligetben,
S a márványszép királynõ téli estben
Magyarjaira vár a Duna mellett.

Mészáros Ferenc:

Ballada

Reménybõl születtem,
forró szenvedélybõl
Szerelem virágnak,
százszorszép mesébõl.

Anyám homlokáról
dõltek rám a fények,
sóhaja szellõjén
ringatott az ének.

Ringatott az ének,
mesérõl mesére,
úgy hittem, úgy tudtam,
sohasem lesz vége.

Nap Útján fény ölelt
felhõtlen volt az ég.
Lassan, észrevétlen
elfogytak a mesék.

Elfogyott a mese,
felfalta a világ
bezárta szirmait
a szerelemvirág.

Magamra maradtam,
csillag sem világít,
keresem a mesét
haláltól, halálig.

Várnai Zseni:

Csodálatos

Miért keresnék távoli csodákat?
hiszen, hogy élek, maga is csoda!
Csodálatos, hogy volt idõ: nem éltem,
csodálni ezt meg nem szûnök soha.
Csoda, hogy látok, hallok és beszélek,
csoda, hogy érzek és gondolkodom,
képzeletemben képek szárnyasodnak
s betûhálómmal õket elfogom.
Hát nem csoda, hogy írok, egymagában?
Sejtelmem nincs, hogy honnan e zene?
Mért éppen én s nem õ, vagy tán a másik
e furcsa szellem titkos búhelye?
Csodálhatnám a napot és a holdat
s az Érthetetlen szót, hogy: Végtelen;
de mért szállnék a messzi csillagokra,
hiszen csoda az én kis életem.
És új életek szakadtak belõlem,
oly egyszerû és mégis oly csodás,
ahogy a rügybõl a levél kipattan,
mégis mi hát egy új fogantatás?
Mi az a furcsa láz: szeretni, vágyni,
mi a remegés, mi a félelem?
S mily különös, úgy csüggni mindhalálig
egy idegen, egy másik életen.
A gyerekem az életemnek mása,
õ én vagyok, de mégis Õ maga.
Csodáltam õt, amikor járni kezdett,
mikor kibuggyant legelsõ szava,
s hogy egyre nõtt, akkor már félni kezdtem:
lehetséges, hogy Õ még Én vagyok?
s mikor benne is képek szárnyasodtak,
akkor éreztem, hogy már elhagyott.
Csodálatos, hogy mennyiféle kép van,
s ahány ember, megannyi képzelet.
Mindenki lát, csupán röptén elfogni
kevesen tudják ám a képeket,
mûvésznek mondják az ilyen varázslót,
aki szavakba, színbe, kõbe vés,
de honnan ez, én is miként csinálom?
Ez az, ami oly rejtelmes, mesés.
Csodálkozom, csodálkozom, hogy élek!
Azt sem tudom, mibõl, meddig, hogyan?!
Akár a mag, amely egy sziklacsúcson
gyökeret ver s kövek közt megfogan.
A szél a gyönge magvat elsodorja,
de erõs az élet és megtapad...
Csodálatos az élet és hogy élek
s hogy én is adtam életmagvakat!

Szent-Gály Kata:

Érdemes volt

Törött nád szárával írok víz színére,
hullámok hegyére, hullámok völgyére:
a nevemet írom,
életemet írom,
mélyen belevésve fénylõ tükörébe.
Nem marad a nevem, hiába is vájom,
az a megkavart víz elsimul utánam,
de valamit tettem:
víz útját tereltem,
másítottam mégis ezen a világon.

Tóth Árpád:

Lélektõl lélekig

Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyûjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegõ sugarát.

Billió mérföldekrõl jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy átalszûrve a
Tudósok finom kristálymûszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekrõl ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tûnõdve figyelem,
Mily õs bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Szíriusz van tõlem távolabb,
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektõl lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges ûr lakik!

Reviczky Gyula:

Akit szerettünk...

Akit szerettünk,nem feledjük,
Bármit beszéljen ajakunk.
Megrezzenünk, ha szóba hozzák,
Õt áldjuk, hogyha meghalunk.

Hiába ámítjuk magunkat:
Csak játék volt, múló szeszély!
Hiába mondjuk: Minden ábránd
Báját veszíti, véget ér.

Egy édes szempár, egy tekintet
Megbabonáz menthetlenül.
Úgy õrizzük, mint szent talizmánt,
Elrejtve a világ elül.

A sors megáldhat, meggyötörhet;
Emelhet hír, vagy bukhatunk:
A kedves arca sose hágy el;
Õt áldja hûlõ ajakunk.