crohn-colitis.hu

Tóth Judit

                     YS

     Lépések a kövön.Szikár
     sötét fák közt a vízalatti utcasor
     megleng,feszül.Megleng,hajol.
     Csak kõvévált kötél.
     Kötéllé vált hínár.

     Árnyék vagyok,hazátlan,aki visszajár.
     És nem test már a testem.
     Mert némák voltunk egymás közelében,
     örökre néma lettem.

     Ys városa,bocsáss be engem.
     Vakold be árnyam,többé ki ne véssék,
     falazz körül, függõleges sötétség,
     olvassz el, tengermélyi  éj.

     Ne legyek én se por, se árny, se csont.
     Hullámtalan és élettelen sugárzás
     legyek, emléktelen.
     Tapassz magadba, éj.

     A vízbõl síkos házfalak
     a vízen át lélegeznek.
     Tengerbõl tördelt mennyezet.

     S a szárny, a kés:
     szétgyûrûzõ emlékezés.
     Kihull a fájdalom és elmerül,
     csak hasztalan, mint vízalatti kút,
     sugárzás, léttelen, hullámtalan.

     Ha volna még a földre visszaút.

Légy boldog!


Ne keresd a boldogságod,
Mert úgy soha nem találod!
Õt észre kell venned,
Sokat kell érte tenned!

Tisztességesen kell élned,
Ezért szeretni fognak téged.
Mindíg segíts másokon,
Ne gyötrõdj a bajokon.

Nyitott szemmel kell járnod,
Akkor pillanatokra meglátod.
Mert ezek csak pillanatok,
Mit az élet szépe neked adott.

Benne van egy  mosolyban.
Egy szép õszinte szóban.
Hajnali madárdalban.
Langyos nyári zivatarban.

Érintésben, ölelésben.
A szikrázó napsütésben.
Benne van egy forró csókban.
Egy szívhez szóló dalban.

A hûsítõ szellõben.
Beteljesült szerelemben.
A jól elvégzett munkában.
Csillagfényes éjszakában.

Ott lesz majd a családban,
Egy csodaszép kapcsolatban.
Gyermeked szemében,
Mikor rádnevet éppen.

A boldogságtól ne várj nagyot,
Mert úgy soha meg nem kapod.
Becsülj minden pillanatot,
Mi szépet az élet adott!

Szerkesztette: bánatos (2008-11-07 12:48)

Kereszt az út szélén.


Nem tudom, ki, hogy van vele, de én régebben szórakozásból, majd a munkámból adódó kényszerbõl sokat koptatom az utakat. Volt, hogy 6-8 ezer kilométer/hó. Ehhez sokat kell menni. A munkám miatt nagyon sokat jártam a „régi 5-ösön”. Mindig megnéztem a 34-es követ.

„Hogyha arra lenne dolgod, nézd az út jobb oldalát,
és a 34-es kõnél mindig van virág”

(Bergendy : A 34-es kilométerkõnél)

Tényleg majdnem mindíg volt virág….

Akkor valahogy rászoktam arra, hogy figyeljem az út szélét. Amit látok, az elkeserítõ, és félelemkeltõ. Egyre több a kereszt az utak szélén. Pedig nem mindenkinek állítanak ott emléket, ahol a testi valójából kilépett. Sokszor egy új emléknél megálltam, és odamentem, elolvastam, hogy kik voltak az áldozatok. A hírekben hallottam, megnéztem. Aztán ahogy telt az idõ, egyre több ismerõsöm vált közlekedési baleset áldozatává. Volt aki 18 évesen, volt, aki a 40-es éveiben két gyereket hagyott hátra. Volt, aki saját hibájából, volt, aki más miatt. Gondolom, mindenkinek van ilyen története. Volt olyan, hogy nekem is pillanatokon múlott..
De ebbõl a szempontból talán szerencsés vagyok. Mindig féltem, hogy elsõnek érek egy baleset helyszínére. Nem bírtam a vér látványát. Egy szimpla vérvételtõl elájultam. Ilyen voltam. De már más vagyok. Lehet olyat nem tudnék látni, ami padlóra kényszerítene.  Ha gyerekkel történne valami szörnyûség, az valószínû kiütne…. Eddig megúsztam.
Elképzelem a jelenetet, mikor becsenget valaki, és azt mondja, „legyen erõs”!  Nem lehet könnyû, akárhonnan nézzük. Ezt biztosan annak sem lehet megszokni, aki sûrûn találkozik ilyesmivel. Akihez pedig becsengetnek, hiába várt, hiába aggódott, elveszített valamit, amit már soha többé nem fog megtalálni.
Mi, közlekedõk, sokszor mondjuk, sok a hülye az utakon. Igen mi közlekedünk, mi vagyunk az utakon…… Vigyázzunk egymásra, régi, és igaz a mondás:

MINDENKIT HAZAVÁRNAK!

Szabolcsi Erzsébet:


TÜKRÖM


Tükröm legyél.
Lássam arcom rezdülését a szemedben.
Lássam lelkem legmélyét is az arcodon.
Érezzem minden gondolatomat általad.
Lássam magamat benned.
Tükröm.
Apró üvegcserepekre hullnál, ha odacsapnék,
szétesnél darabokra, s csörömpölve csapódnának
földhöz szemcséid.
A szilánkok felsebeznék gyenge bõrömet.
Felszedegetném mindet egyenként.
Óvatosan. Vigyázva, minél több szilánkot megtaláljak.
Összeraknálak. Pontosan összeillesztenélek.
Gondosan, alaposabban megterveznélek, elrendeznélek.
Ki ne maradjon valami. Kárba ne vesszen semmi.
Mozaiktükör. Üvegcserepekbõl, szilánkokból, sok-sok
szeretetbõl összerakva tükröm lennél újra.
Általam, vérembõl, gondoskodásomból újjászületve.
Tükröm, lelkem tükre.
Szivárványhártyamozaik.
Lélekvár.
Tükörtorony.
Tükröm, vigyázok rád.
Tükröm, te hideg és éles, meleg szavaimmal,
lázas kezeimmel tisztogatlak.
Csillogj örökké.

Hamis próféták

Köd és füst tölti ki a teret,
elfedve mindent mi hiteles.

Befeketíti mi fényes és tiszta,
csillogásukat takarja mocska.

Áramlik kavarog ez az iszonyat,
megfojt ha keresed az igazat.

Üres kongása elnyomja igaz szavad,
visszhangja hamis mit visszaad.

Arc és hang nélküli körvonalak,
melyek enni adnak a zavarnak.

Elégedetten nézik teremtményüket,
miközben hirdetik igaz hitüket.

De túl értékelik apró kis életüket,
elõbb utóbb a fény megöli õket.

Attól kezdve, hogy a sötét éjszaka véget ért, már késõ lett volna bármit visszautasítani, végérvényesen beléd szerettem.

Marguerite Duras

Mint egy üstökös,
Ami átszeli az égboltot,
Túl hamar eltûnt.
Mint egy szivárvány,
Ami egy pillanat alatt szertefoszlik,
Túl hamar elmúlt.
Szikrázóan világítva ma még itt.
Aztán egy éjszaka pedig elment,
Ahogy eltûnik a napsugár
Egy felhõs délutánon.
Túl hamar elmúlt.
Mint egy vár, amit homokból építenek.
Túl hamar elhervadt.
Arra született, hogy
Megörvendeztessen és lelkesítsen
Ma még itt.
Aztán egy éjjel elment,
Mint egy naplemente,
Ami a Hold felkeltével
Meghal.
Túl hamar ment el,
Túl hamar!

Utazás


Utazok, régóta utazok.
Nézem a tájat, az elsuhanó fákat.
Az idõben utazok, a térben.
Mióta megszületett a lényem.
Sok az állomás, mely döntést kíván.
Néha úgy érzem, nem jó az irány.
Gyorsan pörög az idõ kereke.
A térben zuhan Taigetosz gyermeke.
Mit elrontottam, rég eltünt az idõben.
Rég elhagytam azt, ahonnan jöttem.
Játszik velem az idõ és a tér.
Nem láttatja, ez az út mit ígér.
Kapaszkodó nincs, csak az ûr.
Sok testetlen lélek vesz körül.
Szédít a rohanás.
Száguld felém az utolsó állomás.

- Azt mondják, az az igazán erõs ember, aki tud sírni. Miután kisírja magát az ember, történjék bármi, utána sokkal jobban tudunk hozzáállni a problémákhoz.
- Igaz. De ugyanakkor az, hogy tudsz sírni, mikor sírnod kell, azt is mutatja, mennyire erõs vagy.
   
Tsubasa: Reservoir Chronicle c. film

Mi újság?

Az évszaknak megfelelõ az idõ.
Munkába járók ma is elindultak.
Az otthon maradók otthon maradtak.
Ma is nagy a forgalom.
A gyerekek nõnek egy kicsit.
Ma sok ember fog születni.
És sok ember fog meghalni.
Sokan szerelmesek lesznek.
Sokan összevesznek.
Este sötét lesz.
Amúgy jól vagyok.

Szerkesztette: bánatos (2008-11-12 11:01)

Garai Gábor:

Jókedvet adj

Jókedvet adj, és semmi mást, Uram!
A többivel megbirkózom magam.
Akkor a többi nem is érdekel,
szerencse, balsors, kudarc vagy siker.
Hadd mosolyogjak gondon és bajon,
nem kell más, csak ez az egy oltalom,
még magányom kiváltsága se kell,
sorsot cserélek, bárhol, bárkivel,
ha jókedvembõl, önként tehetem;
s fölszabadít újra a fegyelem,
ha értelmét tudom és vállalom,
s nem páncélzat, de szárny a vállamon.
S hogy a holnap se legyen csupa gond,
de kezdõdõ és folytatódó bolond
kaland, mi egyszer véget ér ugyan –
ahhoz is csak jókedvet adj, Uram.

Zay Ignác:

Hullnak az õsz könnyei

hullnak az õsz könnyei már,
üszökké hamvasztják,
s nem szítja pirosra a láng
víg nyaraink parazsát.
fénylik aranyló rozsdája a tájon,
átszûrõdve az esti opálon

harangok bronza kong
a völgyön végig,
bíborban ég el a határ
földõl az égig.

elhallgatnak réten a tücskök,
fölszikráznak égi fényfürtök.
pásztorcsillagot gyújt,
s a végtelen csendet
vigyázza velem az Úr.

Dalszöveg:


Ahogy lesz, úgy lesz...

1. Mint hosszú copfos barna lány,
Jó édesanyám faggattam én,
Leszek-e boldog, leszek-e szép,
S õ válaszolt könnyedén:

Légy szerény, mint én,
Légy elégedett szívem,
A jövõt nem sejthetem,
Ahogy lesz, úgy lesz!
Bárhogy lesz, úgy lesz,

2. Késõbb az elsõ randevún
Egy kócos fiú, ki hozzám hajolt,
Szeretsz-e mindig, kérdeztem én,
S õ tréfásan válaszolt:

Bárhogy lesz, úgy lesz,
A jövõt nem sejthetem,
A sors ezer rejtelem,
Ahogy lesz, úgy lesz,
Bárhogy lesz, úgy lesz.

3. Két évig éltünk boldogan,
Aztán õ elment, oly messze jár.
Visszatér hozzám, visszatalál,
A levélben ennyi áll:

Bárhogy lesz, úgy lesz,
A jövõt nem sejthetem,
a sors ezer rejtelem,
Ahogy lesz, úgy lesz,
bárhogy lesz, úgy lesz.

4. Nekem is van már gyermekem.
Egy szõke kislány csak az enyém.
Leszek-e boldog?-kérdezi õ,
S én mosolygok könnyedén:

Bárhogy lesz, úgy lesz..


szövegíró : J. Livingston//R. Evans/ G. Dénes György

Aiszóposz meséi:

A bolond lány és az anyja

Egy asszonynak volt egy bolond szûz lánya. Folyton könyörgött érte az istennõnek, hogy adjon neki észt. A lány hallotta, ahogy az anyja hangosan imádkozott, és megjegyezte, amit az anyja mondott. Néhány nap múlva anyjával együtt kiment a mezõre, és az istálló ajtaján keresztül meglátta, hogy egy férfi erõszakot követ el egy nõstény szamáron. Odament a férfihoz, és megkérdezte: "Mit csinálsz?" Az meg így felelt: "Észt öntök bele." A bolond lány ekkor visszaemlékezett arra, hogy az anyja számára is naponta észért imádkozott, meg is kérte õt: "Önts belém is észt, ember. Anyám nagyon hálás lesz neked ezért." Ahogy ezt hallotta, a férfi otthagyta a szamarat, és megrontotta a leányt: megfosztotta szüzességétõl. A megrontott lány pedig nagy örömmel ment az anyjához, és újságolta: "Íme, anyám, ahogy kérted, észt kaptam." Az anyja erre megkérdezte: "Meghallgatták imámat az istenek?" "Meg bizony, anyám" - felelte a bolond lány. "És honnan tudod ezt?" - kérdezte az anyja. A bolond lány el is mesélte: "Egy férfi egy nagy dorongot és két feszes valamit tett be az ágyékomba, benyomogatta és kihúzogatta, s én nagyon élveztem." Az anyja pedig, mikor hallotta, és látta, mi történt, így szólt: "Gyermekem, elvesztetted még azt a kis eszedet is, ami volt."

Szerkesztette: bánatos (2008-11-16 15:48)

Gyóni Géza:

IRÍGYSÉG

Irígylem a szellõt, mely hajával játszik,
Irígylem a lombot, mely fölé hajol,
Irígylem kertjének színes kis virágit
S amit fehér keze érint valahol.

Irígylem a sugárt, mely felkölti reggel,
A felhõt, mely után sóváran tekintett,
Irígylem a bokrot, hol megpihent egyszer,
Irígylem - s megáldom mégis százszor mindet.

Valaki


Van valaki akit nem ismerek,
mégis õ az aki bennem tartja a lelket.
Gondol rám, megdicsér,
jókívánsága elkísér.

Ki õ vajon nem tudom,
nem barátom, nem rokonom.
Nem tudom hány éves,
nem tudom mire képes.

Nem tudom van e családja,
nem tudom, hogy mi bántja.
Nem tudom egészséges, vagy beteg,
nem tudom mire képes.

Tudok róla egy keveset,
hogy lelke nagyon szép lehet.
Ennyi elég nekem,
és köszönöm, hogy törõdik velem !

Theodor Storm:


VALAMI ÉDES SUGALOM

Valami édes sugalom,
szép emlék bujkál a szivemben;
hogy honnan támadt, nem tudom,
s hogy mi volt, azt is elfeledtem.
Talán egy nyári délelõtt,
- parányi szívben kicsi gondok -
ültünk az erdõszéli lombok
árnyában, gyermek-szeretõk;
a szirt forrása hûsen omlott,
rigó rikkantott s elrepült,
szivemben boldog béke zsongott,
néma szádon meg mosoly ült,
és zölden csillogott a rét. -
Ha nem lepné a messze mult rég,
ha valahogyan visszajutnék:
ki tudja! - nem ott vár-e még.

(Rónay György)

Gyóni Géza:

NEM ÉRZED?...

Nem érzed? A lelkem
Körülötted szárnyal.
Szeretlek, szeretlek
Mondhatatlan vággyal.

Vágyom egy csókodra,
Egy ölelésedre -
Gyógyító balzsamra
Erre fájó sebre.

Nem, nem te ütötted!
Én voltam a gyermek.
Légvárakat szõttem -
Romokba hevernek.

Te voltál a várnak
Büszke királynõje
Én meg kimaradtam
Valahogy belõle.

Mégis engem temet
Összeomló várfal...
Szeretlek, szeretlek
Mondhatatlan vággyal!

Feledés friss moha
Soha be ne nõje -
Maradj puszta romnak
Örök királynõje!

Charles Cros:

JÖVÕ

Istálló-széna közt édes-részegitõn
elfonnyadt pipacsok, fakó buzavirágok,
a megsárgult levél, melyben istenben áldott
õsöm merenghetett elévült eskükön,

az illatos tubák, mit szippantott üköm,
a kicsiny asztalon kirakott passziánszok
elbûvölnek. S ha majd az idõ elszivárog,
te meg-se-született, versem így elbüvöl.

De most még élek én! Érzem szállni a széllel
édes galagonyák és orgonák szagát,
csókom túlcsengi a lélekharang szavát.

Ó, késõ olvasóm! akit tizenhat évvel
elsõ csók s orgona vad gyönyöre fogad,
szerelmed élteti majd porló csontomat.

(Somlyó György)

Gyóni Géza:

TRAGÉDIA

Soká, nagyon soká töprengett,
Hogy válaszolhat-e neki?...
Megírta végre egy levélbe
Csak ezt a szót, hogy: szereti...

És a ravatalt körülzsongták
A bús tündérek seregi -
S úgy sugták a halott fülébe,
Hogy: szereti, hogy: szereti...

Az idõ fogságában


Teltek a napok, a hetek, az évek
Vártam Rád, és megtaláltalak Téged.

Szálltak a napok, a hetek az évek
Mindíg imádtalak, és szerettelek Téged.

Múlnak a napok, a hetek, az évek
Akárhogy akarom, nem feledhetlek Téged.

Jönnek a napok, a hetek, az évek
Csak nézek magam elé, és siratlak Téged.

Elmegyünk egymás mellett,
A két szemed rám nevet.
Mosolyogva köszöntelek én is,
De hangom kissé megremeg.

Mosolygok az utca sarkáig,
S ott elfordulok.
Fáradtan az arcomhoz nyúlok,
S egy könnycseppett szétmorzsolok.

Ha azt kérné most valaki tõlem,
Mondjam meg, mit jelentesz nekem.
Már szomorúan azt felelném,
Semmit, csak az életem!

"Az Én fél...


Néma fájdalom-sikolyok éjjelente
mikor põre az ember lelke
- testünk most üres héj -
jaj, csak beszél

legördülnek a keserû magány-könnyek
és már sohasem lesz könnyebb
sötét rém a fekete éj
és az Én: fél

***

és marad a végzet harsányul a jókedv
- ne halljam a belsõ csöndet -
maszkabál-hangulat
csak ne halljam

álorcás szerepek közt elveszve, kegyre
áhítva magányból lesve
csak meg ne lássatok
lelkem halott

nem is vagyok" 
 

/Marie Marel/
Poet.hu

"Átkozom a szerelmet!


Oh azt mondod szép a szerelem neked,
Hogy olyan csodálatosan szép az életed,
Nem! nem szép a szerelem, hanem fájó,
Sajgása, fájdalma, szívemnek égbe kiáltó.

Nem törõdik senki az összetört szívemmel,
Állok egymagam, elrakom én már emlékbe,
Még egyszer, lepörgetek magam elõtt mindent,
Megalázó, nem voltam más csak egy szeretõ.

Fáj s gyötör, dühöngök, s az ég felé mondom
Mondd Uram miért van, hogy újra csalódom?!
Hiszen Te is látod, hogy a szívembõl szeretek,
Átkozom a szerelmet, mikor én megéreztem.

Annyi sok év után, újra elõtörtek az érzések,
Jaj hittem Neked, hisz oly tiszta volt nézésed,
Neked elmondtam örömöm, bánatom, titkaim,
Veled éltem át életem legszebb perceit, óráit.

És most, itt vagyok egymagam az emlékekkel,
Csak a csend s a magány, ami átölel engem,
Könnyes a szemem s Te már a múlt maradsz,
Lehajtom fejem, s érzem a szívem megszakad! "
 

/Konczné Mária/
Poet.hu

Gyóni Géza:

VÁRSZ-E?

Mikor virágot hajt a rózsa,
Madár siet találkozóra -
Kezed összetéve öledben
        Vársz-e, mondd, engem?

Mikor levél pereg a fáról,
Leszáll a földre sûrû fátyol -
Csillogó könnyel szemedben
        Vársz-e, mondd, engem?