crohn-colitis.hu

Emberek

Emberek jönnek arctalan,
mit mondanak az hangtalan.
Elvárják hogy higgy nekik,
mert ez jól esik nekik.

Jönnek az emberek szakadatlan,
kevés az kinek hangja s arca van.
Tartalmat hát csak náluk keress,
az arcban és a hangban megleled.

Drága! Elmotól!

" a jó és rossz valósága dolgokban, helyzetekben nyilvánul meg, s ezek neki esnek az embernek, fejére nõnek, s olyan körülmények között találja magát, mint ahol életre-halálra megy a játék. Ami ekkora erõvel és intenzitással zúdul rám, abban én valami felségeset élek meg, bárhogy nevezzem is azt a jelenséget: isteninek, ördöginek, sorsszerûnek. Valami nálunk erõsebb, valami leírhatatlan erõ munkál ilyenkor.
Ami rossz a jóban s ami jó a rosszban, az sajna! kitörölhetetlen tény. Ha a jóban nem volna meg a velejáró rossz, és megfordítva, akkor képtelen volna az a gondolat, hogy Isten az õ szánalmas kis teremtményét, akit embernek hívnak, akár még kísértésbe is viheti. Hiszen akkor mi sem volna könnyebb, mint folyvást a jó mellet dönteni.
No de honnan vesszük ezt a hitet, és ezt a látszólagos biztonságot, hogy tudjuk mi a jó és mi a rossz?"

"A hozzáállás az a kapcsoló, amely minden mást elindít."

" A legsarkalatosabb szeretetfajta, amely a szeretet összes típusainak alapjául szolgál, a felebaráti szeretet. Ezen a bármely emberi lény iránti felelõsségérzetet, gondoskodást, tiszteletet, ismeretet értem, a kívánságot, hogy az életét segítsük. A felebaráti szeretet minden emberi lény szeretete; az a jellegzetessége, hogy senki nincs kirekesztve belõle. Ha kifejlõdött bennem a szeretet képessége, akkor nem tudom nem szeretni a felebarátaimat. A felebaráti szeretetben megvalósul a minden emberrel való egyesülés, az emberi szolidaritás, az emberi eggyé válás élménye. A felebaráti szeretet azon az élményen alapul, hogy mindnyájan egyek vagyunk.
...Ha felületesen érzékelem a másik embert, akkor fõleg a különbségeket érzékelem, amelyek elválasztanak minket egymástól. Ha a lényegig hatolok, észreveszem az azonosságunkat, azt a tényt, hogy testvérek vagyunk.
...A felebaráti szeretet egyenlõk közti szeretet: csakhogy egyenlõkként sem vagyunk mindig egyenlõ helyzetben; emberek lévén, mindnyájan segítségre szorulunk. Ma én, holnap te. De ez nem azt jelenti, hogy az ember tehetetlen, a másik meg életerõs. A tehetetlenség mulandó állapot; az viszont állandó és közös képességünk, hogy felkeljünk és megálljunk a saját lábunkon. Mégis a felebaráti szeretet azzal kezdõdik, hogy szeretjük a tehetetleneket, szeretjük a szegényeket és az idegeneket. A saját húsomat és véremet szeretni nem nagy teljesítmény. A szeretet akkor bontakozik ki igazán, amikor cél nélkül szeretünk. Nem véletlen, hogy az Ószövetségben az emberszeretet központi tárgya a szegény, az idegen, az árva, az özvegy, és végül a nemzeti ellenség az egyiptomi és az edomita. Részvétet érezve az elesett iránt, az emberben a testvére iránti szeretet ébredezik; és önszeretetében szereti azt is, aki segítségre szorul, az esendõ, gyönge emberi lényt. A részvét magában foglalja a megismerés és az azonosítás elemét.
" Ismeritek a jövevény életét- mondja az Ószövetség-, mert ti is jövevények voltatok Egyiptomban... Szeressétek a jövevényeket!" "

ERICH FROMM: A szeretet mûvészete

Drága!  Elmotól:)

Az igazi barát..

Az, akinek megérted minden kimondott és hang nélküli szavát..
Kinek szemébe nézve: meglátod minden apró baját,
kit csendesen megvigasztalsz, ha könny borítja arcát,
ha ok nélkül bezárkózik, te átmászod hallgatása falát.
Kinek nem hagyod, hogy egyedül vívja kilátástalan harcát.
Kinek villanásnyi mosolya, apró kis öröme elûzi minden bánatod,
s köztetek nincs olyan, hogy alulmúlod õt, vagy túlszárnyalod.
Kinek látványa szívedet és lelkedet melengeti,
kivel jó a csend szavát hallgatni s együtt merengeni.
Kinek nem számít, mit vétesz, kis-e vagy nagy hibát,
kivel, ha beszélhetsz könnyebbé válik ez a nehéz világ.
Az az igazi barát, kit szeretsz, tisztelsz, csodálsz,
s ha választásra kerül sor, te szó nélkül mellé állsz.
Az a barát, kinek egy kedves szava többet ér,
a világ összes, minden kincsénél.
Az a barát, kinek öröme az örömöd, bánata a bánatod,
kinek barátságát minden körülmény közt vállalod

A barát

A barát egy mosoly
Mely bátorít,ha félsz.
A barát a taps
Mely ujjong,ha célba érsz.
A barát egy kéz
Mely felhúz,ha elestél.
A barát az álom
Mit éberen kerestél.
A barát egy könnycsepp
Mely érted hull,ha baj van.
A barát gyémántpáncél
Óv téged a harcban.
A barát nevetés
Mely felharsan,ha meglát.
A barát rózsakert
Mely neked nyitja bokrát.
A barát egy csillag
Mit az éj varázsol.
A barát egy dallam
Mit meghallasz bárhol.
A barát egy láng
Mely kitáncol a tûzbõl.
A barát az emlék
Mit szívedben õrzöl.
A barát is csak ember,
S néha tán hibázik.
De szeret,s ha nincs veled..
Érzed,hiányzik.

Szerkesztette: Juni (2009-08-01 17:53)

József Attila:

Miért mondottál rosszat nékem

Miért mondottál rosszat nékem?
Én nem bántottalak, barátom,
Hogyha valamiért haragszol,
Szívesen bocsánatot kérek
S szeretném, ha most velem jönnél,
Megnézzük majd a favágókat
S leheverünk együtt az erdõn,
Fejünk fölött hullámzanak a lombok,
Hûs tengerfenékrõl az eget nézzük,
Ahol meg zsenge felhõk lombosodnak.
Ott nagy nyugalom karol majd belénk
És nékünk az most olyanigen jó lesz,
Háromszoros a jó, ha kettõ kapja,
Azért szeretném, hogyha velem lennél,
Mig odahallik este a harangszó,
A bogáncsokat leszedjük egymásról
S hazaballagunk éppolyan fáradtan,
Miként a kapás, szótalan munkások,
Akik a földek békés erejébe
Százannyit termõ magokat vetettek.

Drága!!!  Elmotól!


Van egy személyes emberi és tiszta szeretet, amely az isteni szeretet megsejtése és visszatükrözõdése. Ez a barátság.
      Simone Weil

E világon nincs más, mi többet ér,
Mint mikor kezed a kezemhez ér,
Mert a múlandó léleknek nem elég
Csupán kenyér, bor s menedék;
Az éj elszáll, a menedék nincs többé,
A kenyér sem tart örökké,
De egy baráti kéz és egy hang,
Végigkísér és örökké tart.
      Spencer Michael Free

Lehet-e barátság férfi és nõ között, és ha igen, miért nem?
      Karinthy Frigyes

Nem sokra megyünk a barátságban, ha nem vagyunk hajlandók megbocsátani egymásnak apró hibáinkat.
      Jean de La Bruyére

Édes dolog a barátság, kényeztetõ balzsam,
Száll, mint a nyugalom madara: boldogan, halkan...
      Percy Bysshe Shelley

Barátom csak az lehet, aki a legmélyebb szinten együtt rezeg velem. Mert ez több mint a vérségi vagy bármiféle érzelmi kapcsolat. Ez valami olyan sejtelem, mintha egy helyrõl jöttünk volna, s ezért a barátom számomra világon a legismerõsebb ember.
      Müller Péter

De sokszor történik ez, még a legjobb barátok között is! Mindkét fél fontosabbnak tartja a maga mondanivalóját, mint bármit, amit a másiktól hallhat.
      Joanne Kathleen Rowling

Az idõ erõsíti a barátságot, és gyengíti a szerelmet.
      Jean de La Bruyére

Van, aki saját bilincseit nem tudja kioldani, de barátja számára mégis megváltó.
      Friedrich Nietzsche

És üzenem volt barátaimnak,
kik megtagadják ma nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is barátjuk leszek
és nem lesz bosszú, gyûlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat.
      Wass Albert

Mint tenger köztük, annyi csak barátoknak a halál: egymásban élnek akkor is.
Hisz` mind itt kell legyen, ki abban él s szeret, mi mindenütt jelen.
Mennyei tükör, mely színrõl színre láttat, szabadon egymást s bûntelen.
Ez nyújt barátnak enyhet, legyen bár múlandó mind, a barát s a társ,
köztük a legtisztább kötelék mégis örök, mert halhatatlan.

A kapcsolatok célja nem az, hogy általuk rálelj a teljességre, hanem hogy általuk megoszd a teljességedet másokkal. Nem az, hogy felleld az örömöt, hanem hogy megoszd az örömödet. Nem az, hogy megtaláld a boldogságot, hanem hogy megoszd a boldogságodat.
      Neale Donald Walsch

Ady Endre:

Élet helyett órák

1. Énekek éneke így énekellek:
Nem jött el hozzám soha az én mátkám,
Nem jött el hozzám soha, aki kellett,
Idõben-siker, pénz, háboru, béke
S egy teljes asszony szive szivem mellett,
Legszebb ágyamban szerelmek nem dultak,
Legjobb köntösim selymei fakultak
S legjobb vágyaim a szivembe fultak.

2. Nem jött el az én mátkám bár de vártam,
Nyolcvan ágyas-szép, számtalan leányzó,
Hatvan királynõ termeit lezártam:
Jön az én mátkám, hátha eljön mégis
És ime, árva Libánus-fa ágyam,
Ezüst, erõs oszlopai remegnek,
Gyüretlenek a bársony, puha leplek
S homálya van az arany-mennyezetnek.

3. Kinek az innye olyan édességes,
Nem jött el az én mátkám s esteleg már,
A messzi csillag miért olyan fényes?
Miért fut el a csillag és a mátka?
A hervadt ajak miért olyan éhes?
Az én mátkám nem jön, hiába várom,
Fussatok nõk, termeitek kitárom,
Ha õ nem jött, nem lessz már senki párom.

4. Játékokat, hogy várjak, várjak, várjak,
Pótlásnak és feledésnek ha kaptam
S eláltatott hõse az akarásnak
Most itt állok akaratlan, dermedtje
Ezer, hazug, játékos mátkaságnak,
Futó csillagok fényüket rám-szórták,
Elkábítottak olcsó mandragórák

S az Élet helyett nem jöttek csak órák.

Márai Sándor: Az igazi (részletek)

...Mit tudott? Csak azt, hogy az érzelem dolgaiban nincs tanács. Ezt én is sejtettem, homályosan. S mikor ott ültem szemközt vele, rosszkedvûen éreztem, hogy ez az út hiábavaló volt. Egyáltalán nincs "tanács" az életben. Minden megtörténik, ennyi az egész.

Mert nem lehet csak a valóságnak, a célszerûnek élni... Valami fölösleges is kell az élethez, valami rikító és csillogó, valami szépség, ha még olyan olcsó szépség is. Az emberek legtöbbje nem bír a szépség káprázata nélkül élni. Valami kell, ha más nem, egy hatosos képeslap, mely - vörös és arany színekben – a naplementét ábrázolja vagy a hajnalt az erdõben. Ilyenek vagyunk.

Nem, ennek a nõnek nem kellett semmiféle olcsó mütyürke, ami kárpótolhatja, megvesztegetheti. Ennek az egész kellett, az egész élet, a sors, minden veszélyével. Ez tudott várni.

... vannak pillanatok az életben, mikor megértjük, hogy a képtelen, a lehetetlen, a felfoghatatlan igazában a legközönségesebb és legegyszerûbb. Egyszerre látjuk az élet szerkezetét: a süllyesztõben alakok tûnnek elõ, akikrõl azt hittük, jelentõsek, a háttérbõl alakok lépnek elõ, kikrõl nem tudtunk semmi biztosat, s egyszerre látjuk, hogy vártuk õket s õk is vártak, egész sorsukkal, a jelenés pillanatában.

Most már zavar nélkül, leplezetlen kíváncsisággal bámultunk egymás arcába, oly mohón és élesen, mintha évek óta lesütöttük volna egymás elõtt szemünket, s most nem tudunk betelni azzal, amit látunk. S csakugyan, most már tudtuk, hogy éveken át nem mertünk igazán és bátor pillantással egymás szemébe nézni. Félrenéztünk, másról beszéltünk. Éltünk, mindegyik a maga helyén. Csak éppen mindketten õriztünk egy titkot szívünkben – s ez a titok volt kettõnk életének értelme. És most kimondtuk.

Az ember nemcsak a szájával hallgat, vagy beszél valamirõl, hanem a lelkével is.

Mi a szerelem? Hisz abban, hogy egy szerelem elhatalmasodik egy lélekben, s aztán nem tud többé mást szeretni az ember? Mi történik a lélekben, mikor az ember szerelmes? A lélekben nem történik semmi. Az érzelmek nem a lélekben zajlanak le. Más pályájuk van. De áthaladnak a lelken is, mint az áradás az árterületen.

... ténylegesen betege volt ennek a várakozásnak, aminél nagyobb szenvedés talán nincs is az életben. Ismerem ezt az érzést... Késõbb, mikor elváltunk, így vártam én is õt még egy ideig, talán esztendeig. Tudod, az ember felébred éjjel és levegõ után kapkod... Kinyújtja kezét a sötétben, és egy kezet keres. Nem bírja megérteni, hogy a másik nincs többé, nincs a közelben, a szomszéd házban vagy utcában. Hiába megy az utcán, a másik nem jöhet vele szemközt. A telefonnak nincsen semmi értelme, a lapok tele vannak teljesen érdektelen hírekkel, közömbös értesülésekkel... Az ember udvariasan hallgatja az ilyen híreket... de közben nem érez semmit... ebben a kancsi, delejes, mágikus állapotban, a várakozó és nélkülözõ szerelmesek lelki állapotában van valami a hipnotizáltak önkívületébõl; olyan a pillantásuk is, mint a betegeké, akik ájult-tikkadt pillantással, lassú szempillafelvetéssel, a delejes álomból ébrednek. Ezek nem látnak mást a világból, csak egy arcot, nem hallanak mást, csak egy nevet. De egy napon felébrednek. Körülnéznek, szemük dörzsölik. Már nemcsak azt az arcot látják... pontosabban, azt az arcot is látják, de homályosan. Különös érzés ez. Amit tegnap még nem lehetett elviselni, úgy fájt és égetett, ma nem fáj többé. Ülsz egy padon és nyugodt vagy....

Juhász Orsolya:

Bánatom

Vérzik a szív, könnyezik a szem,
de csak így tud gyógyulni a seb,
mit a szerelem ejtett szívemen.

Hiába kutatom, keresem,
tekintetedben már nem lelem
a választ szívem kérdésére.

Elmúlt az az idõ már,
mikor e két szív egymásra várt,
s most az enyém nagyon fáj.

Mosolyommal álcázom bánatom,
de félek, szememmel elárulhatom
szívemben mekkora a fájdalom.

Márai Sándor: az ifjúságról

Volt egy idõ életemben, az ifjúság évtizede, mikor a világ engedelmesen tûrte jelenlétemet, igényeimet. Ez a kegyelmi idõ. Ilyenkor mindenki eléd siet, mintha te lennél a hódító, akit ünnepelni kell borral, lányokkal és virágfüzérrel. S csakugyan, abban az évtizedben, mikor elvégeztük az iskolát Bécsben, s aztán a csapatnál éltünk egy pillanatra sem hagyott el a biztonság tudata. Az érzés, hogy titkos láthatatlan szerencsegyûrût húztak ujjamra az istenek. Nem történhet komoly bajom, szeretet és bizalom vesz körül. Ez a legtöbb, amit ember az élettõl kaphat. Ez a legnagyobb kegyelem. Aki elbízza ilyenkor magát, nyegle vagy pökhendi lesz, aki nem tudja alázattal elviselni a sors kényeztetését, aki nem tudja, hogy ez a kegyelmi állapot addig tart, amíg nem váltjuk fel az istenek ajándékát aprópénzre, elbukik. A világ csak azoknak bocsájt meg ideig-óráig, akik szívükben szerények és alázatosak.
(részlet a Gyertyák csonkig égnek c. regénybõl)

Artur Schopenhauer: A büszkeségrõl

Nem az a büszke, aki az akar lenni, a büszkeséget legfeljebb mutatni lehet, de - mint minden felvett szerepbõl - könnyen kizökken belõle az ember. Mert csakis a saját, különös nagy értékérõl és elõnyeirõl táplált rendíthetetlen meggyõzõdés tesz ténylegesen büszkévé. Eme meggyõzõdés ám téves lehet, avagy csupán külsõ, felületes értékû elõnyökön alapulhat; mindez a büszkeségre nincs befolyással, ha azt tényleg és komolyan veszi az illetõ. Minthogy tehát a büszkeség a meggyõzõdésben gyökerezik, mint minden megismerés, nem függ önkényünktõl. Legnagyobb ellensége a hiúság, mely folyton a mások tetszésére pályázik, hogy az önmagáról táplált kedvezõ véleményt aztán erre alapíthassa, míg a büszkeség mindenkor feltételezi azt, hogy erre nézve mindenkor szilárd meggyõzõdés hatja át az illetõt.

Szerkesztette: Juni (2009-08-09 13:44)

A legjobb barátomnak! :D Elmotól!

Popper Péter és Széles Izabella: Végtelen

Mennyi elhullt virág, s elbújt szilánk,
a szívnek egy régen ejtett seb épp úgy fáj.
Ne is ébressz fel, jobb volt úgy, hogy távol voltál.

Most bízom vakon, hátha átlátsz majd,
s nem hiszed, hogy tényleg így van,
hátha mégis csak hallod azt, mit elhallgattam,
s hogy véges az út, de mit ma tõled kaptam...

...végtelen,
s kell nekem.
Lásd, hogy mit megteszek, csak hogy mellettem itt maradj és otthont találj.
Hagyd, hogy még jobb legyek, hogy Te jobb úton járj.
S mindent jóvá tegyek, hogy ma bízz bennem,
s élhess úgy, hogy nincs félelem.
És elhidd, csak a jó végtelen...végtelen.

Aki voltam, már más, de tényleg hibás,
az oldal, mit fellapozni többé nem vágysz.
De, ha nem félsz, egy új lapon, egy új sort találsz.

Bízom vakon, hátha átlátsz majd,
s elhiszed, hogy tényleg így van,
hátha mégis csak hallod azt, mit elhallgattam,
s hogy véges az út, de mit ma tõled kaptam...

...végtelen,
s kell nekem.
Addig engem figyelj, s mindig lény jó közel,
amíg rájössz, aki voltam már egy más ember.
El ne hidd, hogy más is kell,
el ne hidd, hogy most hagylak el.

Lásd, hogy mit megteszek, csak hogy mellettem itt maradj és otthont találj.
Hagyd, hogy még jobb legyek, hogy Te jobb úton járj.
S mindent jóvá tegyek, hogy ma bízz bennem,
s élhess úgy, hogy nincs félelem.
És elhidd, csak a jó végtelen...végtelen...végtelen...végtelen...végtelen

Tatiosz: A szív erényei   

Szavaim idõtlenek, márványlapra vésve élnek tovább. Hallgasd meg tanácsom:
1. Ha már tudod, mi végre születtél, megtudtad magadról a legfontosabbat.
2. Bár bánat a szívnek távoli dolgok után vágyódni, vágyaidat ne tekintsd hiábavalónak: ami mára megvalósult, tegnap még képzelet volt.
3. Ember számára nem létezik nehéz helyzet, csupán helyzetek vannak. A nehézség leküzdéséhez kell egy kis idõ, a lehetetlennek tûnõhöz valamivel több.
4. Boldog életre vágyik minden ember. Ha élni akarsz, hagyj másokat is élni. Boldogságodat soha ne tedd függõvé másoktól, így nem állod útját sem mások, sem a magad boldogságának.
5. Tudd, hogy szavadat félreérthetik. Olykor tetteidet is. A félreértés épp úgy hozzátartozik az emberhez, mint fához a levél, tengerhez a víz, törzshöz a kar, fejhez a gondolat. A félreértés oly természetesen jár-kel a világban, mintha együtt született volna a megértéssel. Ne magyarázkodjunk, ne szépítsük a történetet. Az igazság aranyból van és kiállja az idõ próbáját.
6. A hallgatás tudománya: az istenek tudománya.
7. Állj az igazság pártján, de ne védd mindenáron a magad igazát. Semmi sem oltalmaz jobban a tévedéstõl a nyitott szemnél, az értõ fülnél, a mások iránti figyelemnél.
8., Hallgassunk meg másokat is, mert aki hallgatni tud, azt esetleg mások is meghallgatják.
9. A jót nehéz felismerni, ha nincs mihez viszonyítanunk. Az élet tanít meg erre a tudományra: kezedben a választás lehetõsége jó és rossz között.
10. Az öröm képessége: az életrevalóság nagy képessége.
11. A jobb mindig a jó ellensége marad. Ne törekedj elsõségre, a dicsõség önelégültté, pökhendivé, lenézõvé tesz. Akiket az élet mások fölé emelt, nagy árat fizettek érte. Légy kiváló hétköznapi életedben, és légy kiváló a szív erényeiben. A tülekedés meghasonlottá teszi a lelket: nem szép elsõség az, amelyet mások vére árán szereztünk meg.
12. Amikor a sors a szerencse trónusára ültet, akkor váltál a legszerencsétlenebbé... Fortuna kegyeltjének lenni múlandó királyság.
13. Vigyük végbe saját jótetteinket, ne várjunk rá, hogy mások tegyék meg helyettünk. A legkisebb jótett is elnyeri jutalmát.
14. Vegyük a dolgokat könnyedén, de mégse vegyük túl könnyen õket. Ami fontos és komoly dolog, az megfontolt döntést igényel. Az élet balgaságain, pedig tudjunk nevetni...
15. Mindennek adjuk meg, ami neki jár. A szemnek a látványt, a fülnek a muzsikát, a gondolatoknak a szárnyalást, a testnek a felüdülést, az igazságnak az elismerést, barátnak a barátot, az embernek a megbecsülést.
16. A nagy lélek megtisztul mások szeretete által és szeretetével másokat a fénybe emel. Élj a nagyság, e mindenki számára hozzáférhetõ formájával.
17. Nincs csodálatra méltóbb az embernél. Bánj vele ezen érdeme szerint.

A barátság érzése megalapozásában szorosan összefügg a szeretettel. Ez jelenti azt a talajt, amelybõl a barátság magvainak közös gyökerei kihajtanak. Sõt Arisztotelész szerint az államot is a barátság érzése tartja össze, hiszen ez a szervezet egység és egyetértés nélkül nem állhat fönn, s a törvényhozó pedig legfõképpen az egyetértésre kell, hogy törekedjen. Azt is hozzáteszi ehhez, hogy ha a barátság érzése már kialakult, akkor már nincs is szükség igazságosságra, hiszen ebben a korrelációban az igazságosság legmagasabb szintje már alapvetõen baráti jellegû. Ha valakinek sok barátja van, s szeretik, és dicsérettel illetik egymást a barátok, ezt erkölcsileg szépnek is tartjuk, és ez már megközelíti a jó fogalmát is.
A barátság motorja a vágyakozás, amelyben jelentõs szerepet tölt be a hasonlóság felismerése, hiszen ez erõsíti az együvé tartozás érzését. Ezzel kapcsolatban Arisztotelész rámutat arra is, hogy a hasonló emberek azonban egymással szembe is fordulhatnak, de ez az ellentétesség sem lehet a késõbbiekben kizáró oka a születõ barátságnak. Lehet-e barátunk egy gonosz ember? Avagy a gonosz barátja is csak gonosz lehet? Számtalan példa bizonyítja, hogy ha valaki egy tulajdonsága alapján vagy egy bizonyos szituációban gonoszul viselkedik, attól még azokkal szemben, akikkel nem gonosz, lehet barát, sõt két gonosz számára is a kölcsönös rokonszenv barátságként tételezõdik. Ha bizonyos ügyeiben a barátom gonosz módon cselekszik, de bennünket már régi barátság fûz össze, két lehetõségem van: egyrészt gonoszsága miatt felfüggesztem a barátságot, avagy nem szakítom meg kapcsolatunkat, hanem bízom abban, hogy barátságunk alapján be tudom bizonyítani neki, hogy aktuális cselekedeteiben tévedett, s talán megváltoztatja véleményét, s helyre áll barátságunk erkölcsi egyensúlya. A barátság célja a jó elérése. A jó pedig lehet kölcsönös avagy különös önérdek: a kölcsönös önérdek a közösen megvalósított jó, a különös önérdek pedig a barátságban keres támasztékot, és esetlegesen a másik fél önérdekének a korlátozását kéri a megvalósításhoz, s a másik fél ezt barátságból vállalhatja is. Arisztotelész ezzel kapcsolatban felhívja a figyelmet arra, hogy a jóról rendkívül különbözõ a véleményünk: "az is világos, hogy senki sem azt kedveli, ami neki valóban jó, hanem azt, amit õ annak tart. Ámbár ez végeredményben egyre megy, mert legfeljebb úgy fejezzük ki magunkat, hogy rokonszenvet csak az vált ki, amit jónak tartunk. Azonban - bár háromféle okból vonzódhatunk valamihez - az élettelen tárgyak iránt érzett szeretetre mégsem szoktuk alkalmazni a barátság kifejezést, mert ez esetben nem lehet szó a barátság viszonzásáról, sem pedig arról, hogy az illetõ tárgyak javát akarjuk: nevetséges volna pl. azt mondani, hogy javát akarjuk a bornak, legfeljebb azt akarhatjuk, hogy megmaradjon, s aztán a miénk legyen; márpedig általános vélemény szerint a barátnak javát kell akarnunk, õérte magáért. Aki ilyenformán akarja másnak a javát, azt jóakaratú embernek nevezzük, de csak abban az esetben, ha ugyanez a hajlam nem nyilvánul meg a másik fél részérõl is; mert azt a jóakaratot, amely kölcsönösségen alapszik már barátságnak nevezzük. Sõt ehhez talán még azt is hozzá kell tennünk, hogy e jóakaratnak nem szabad a két fél elõtt titokban maradnia. Mert az ember sokszor olyanokkal szemben is tanúsíthat jóindulatot, akiket sohasem látott, csak éppen feltételezi róluk, hogy jóravaló, hasznos emberek; s fordítva, ugyanígy viselkedhetnek ez utóbbiak is vele szemben." (Nikomakhoszi 229. o.)

Szerkesztette: Juni (2009-08-11 20:24)

Drága!  Elmotól!

Tatiosz: Maradj Ember!   

Gyógyító erõ a szeretet. Ki teste, ki lelke egészségét köszönheti e csodának, ki teljes emberségét.
Orvosság a szeretet minden gondolat ellen, amely lelkedet megzavarja. Változtasd örömmé mások bánatát, s hitté a reményvesztettséget.
A csend nem csupán a természet hangja, hanem az ember legbelsõ szükséglete.
A világ körüli utazás is egyetlen lépéssel kezdõdik. A tudásnak nem tudás a kezdete. A szeretetnek nincs kezdete, így vége sem lehet. A szeretet örök.
Légy, amivé legszebb hajlamaid által válhatsz - de elsõsorban maradj ember.

Az ember önmagában képtelen arra, hogy maradandóvá tegye az élet szépségeit.
Legalább két ember együttes érzése kell ahhoz, hogy a szép, szép legyen, s az öröm, öröm.
(Wass Albert)

Oscar Wilde: A boldog herceg    (1)
- mese

Egy oszlop tetején, magasan a város tetején állt a boldog herceg szobra. Tetõtõl talpig arany borította vékony finom levelekben, két ragyogó zafír volt a szeme, s hatalmas rubint piroslott a kardja markolatán. Nem hiába csodálta mindenki. - Legalább olyan szép, mint egy szélkakas - jegyezte meg az egyik városi tanácsos, aki szerette volna, ha híre megy mûvészi ízlésének -, csakhogy nincs annyi haszna tette hozzá nehogy az emberek azt higgyék, hiányzik belõle a gyakorlati érzék, mert az aztán nem hiányzott. - Bár olyan lennél mint a boldog herceg! - sóhajtott fel a józan anya, mert nyafogott neki a kisfia, hogy hozza le neki a csillagokat. - A boldog hercegnek még álmában sem jut eszében, hogy nyafogjon valamiért. - Örülök, hogy akad legalább egy lény a világon, aki tökéletesen boldog - dünnyögte a csalódott férfi, amint a csodálatos szobrot bámulta. - Olyan mint egy angyal - mondták az árva gyerekek amikor kiléptek a székesegyházból ragyogó skarlátvörös kabátban és tiszta fehér kötényben. - Honnan tudjátok? - kérdezte a számtantanár. - Sose láttatok angyalt. - Dehogynem, álmunkban - válaszolták a gyerekek, és a számtantanár összeráncolta a homlokát, és nagyon szigorú arcot vágott, mert nem helyeselte ha a gyerekek álmodnak.

Egy éjszaka elszállt a város fölött egy kis fecske. Társai már hat hete útnak indultak Egyiptomba, de õ hátramaradt, mert szerelemes volt a legszebb nádszálba. Még a kora tavaszon ismerkedett meg vele, amint egy nagy sárga pillét kergetett a folyó mentén, és a nádszál karcsú alakja úgy elbûvölte, hogy megállt és megszólította. - Szeresselek? - kérdezte a fecske, mert kedvelte az egyenes beszédet, mire a nádszál mélyen meghajolt. Így aztán a fecske újra meg újra körülrepülte a nádszálat, a szárnya meg-meg érintette és ezüstösen fodrozta a vizet. Ez volt a vallomása, és így udvarolt egész nyáron át. - Micsoda nevetséges kapcsolat - csivitelték a többi fecskék -, nincs a menyasszonynak pénze és túlságosan sok a rokona - és csakugyan, a folyót szinte elborította a nád. Azután beköszöntött az õsz, és a fecskék elröpültek. Távozásuk után a kis fecske nagyon egyedül maradt, és unni kezdte kedvesét. - Örökké csak hallgat - mondta -, és félek, hogy ingatag természet, mert szüntelenül kacérkodik a széllel. - És valóban, a nádszál a legkisebb szélre is a lehetõ legkecsesebben hajladozott. - Elismerem ugyan, hogy otthon ülõ teremtés - folytatta a fecske -, én viszont szeretek utazni - szeressen hát utazni a feleségem is! - Eljössz e velem? - kérdezte végül a nádszáltól, de ez csak a fejét rázta, annyira ragaszkodott az otthonához. - Hitegettél csak! - kiáltotta a fecske. - Indulok a piramisokhoz. Isten veled! - és elrepült.

(folytatása következik)

Szerkesztette: Juni (2009-08-13 18:10)

(3) folytatás:
Hajnalban elszállt a folyóhoz, és megfürdött. - Milyen rendkívüli jelenség - mondta a madártan professzora, amikor áthaladt a hídon. - Fecske télen! - És hosszú levelet írt errõl a helybeli újságnak. Nagy feltûnést keltett vele, mert teletûzdelte olyan szavakkal, amelyeket senki sem értett. - Ma este indulok Egyiptomba - mondta a fecske, és elõre örült az elkövetkezendõknek. Meglátogatta sorra a mûemlékeket, és sokáig elüldögélt a templomtorony csúcsán. Amerre csak megfordult, a verebek felcsiripeltek. - Nocsak egy elõkelõ idegen - mondogatták egymásnak. S így aztán a fecske nagyon jól érezte magát. Amikor felkelt a hold, visszarepült a boldog herceghez. - Nem üzensz semmit Egyiptomba? - kiáltotta. Nyomban indulok - Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a herceg -, maradj velem még egy éjszakára. - Várnak már Egyiptomban - felelte a fecske. - Társaim holnap továbbrepülnek a második vízeséshez. Víziló hûsöl ott a sás között, és hatalmas gránit trónuson ül Memnon isten. Egész álló éjszaka a csillagokat bámulja, és amikor a hajnalcsillag feltûnik az égen, kiszakad belõle az örömkiáltás, és aztán megint elnémul. Délben sárga oroszlánok járnak inni a vízpartra. Szemük zöld, mint a legzöldebb berill, és ordításuk túlharsogja a vízesés zuhogását. - Fecském, fecském, kicsi fecském - mondta a herceg - messze, messze a város túlsó szélén, látok egy fiatalembert a padlásszobában. Asztala teli van kéziratokkal, föléjük hajlik, és mellette egy talpas pohárban hervadó ibolyák. Haja barna és hullámos, az ajka piros mint a gránátalma, a szeme nagy és álmodozó. A darabját szeretné befejezni a színigazgató számára, de nem tud írni, mert nagyon fázik. Kandallójában nincsen tûz, és az éhség elgyengítette. - Itt maradok még egy éjszakára - mondta a fecske, mert igazán jó szíve volt. - Vigyek neki is egy rubintot? - Sajnos nincs több rubintom - mondta a herceg -, nincs egyebem már, csak a két szemem. Ritka zafírból való, ezer évvel ezelõtt hozták õket Indiából. Vájd ki az egyiket, s vidd el neki. Majd eladja az ékszerésznek, eleséget és tüzelõt vesz érte és befejezi a darabját. - Drága herceg - mondta a fecske -, én ezt nem tudom megtenni - és sírva fakadt. - Fecském, fecském kicsi fecském - mondta a Herceg -, tedd ahogy parancsoltam. A fecske hát kivájta a herceg fél szemét, és repült a diákhoz a padlásszobába. Nem is volt nehéz bejutnia, mert a háztetõn lyuk tátongott, s azon besurranhatott egyenest a szobába. A fiatalember éppen tenyerébe temette az arcát, s meg sem hallotta a szárnyak suhogását, de amikor feltekintett, ott találta a gyönyörû zafírt a hervadt ibolyákon. - Mégiscsak megbecsülnek - kiáltott fel -, ezt valamelyik tisztelõm küldte! Most már befejezhetem a darabomat - és sugárzott a boldogságtól.

(folyt.köv.)

A szegény kicsi fecske egyre jobban és jobban fázott. De annyira megszerette a herceget, hogy nem akarta elhagyni. Felcsipegette a morzsákat a pék ajtaja elõtt, amikor a pék nem látta, és a szárnyaival csapkodott, hogy felmelegedjék. Végül érezte, hogy nem sokára meghal. Már csak annyi ereje maradt, hogy utoljára rászállhatott a herceg vállára. - Isten veled, drága herceg - suttogta -, ugye megengeded, hogy megcsókoljam a kezedet! - Örülök, kicsi fecském, hogy végre mégis elindulsz Egyiptomba - mondta a herceg -, túlságosan hosszan idõztél itt, de inkább az ajkamat csókold meg, mert szeretlek. - Nem Egyiptomba indulok - mondta a fecske. - A halál házába megyek. És a halál, ugye, az álom testvére? Azzal ajkon csókolta a boldog herceget, és holtan hullott a lábai elé. Ebben a pillanatban furcsa roppanás hangzott a szobor belsejébõl, mintha valami eltört volna. S csakugyan, az ólomszív kettéhasadt. Szörnyen kemény volt a fagy, annyi bizonyos. Másnap kora reggel, a polgármester a városi tanácsosok kíséretében átsétált a téren. Ahogy elhaladtak az oszlop mellett, a polgármester feltekintett a szoborra. - Uram Isten! De ütött-kopott ez a boldog herceg! - mondta. - Ütött-kopott, de még mennyire! - harsogták a városi tanácsosok, akik mindig egyetértettek a polgármesterrel és felkapaszkodtak a szoborhoz, hogy megnézzék közelebbrõl. - Kiesett a rubint a kardjából, eltûnt mind a két szeme, és aranyos külsejét is elvesztette - szolt a polgármester -, hiszen koldusabb már a koldusnál! - Koldusabb már a koldusnál! - ismételték a tanácsosok. - És itt meg éppenséggel egy halott madár hever a lábánál! - folytatta a polgármester. - Csakugyan legfõbb ideje rendeletben szabályozni, hogy a madaraknak tilos itt meghalniuk. És a városi írnok feljegyezte a javaslatot. Így aztán lebontották a boldog herceg szobrát. - Mivel hogy nem szép, nem is hasznos többé - jelentette ki a mûvészetek egyetemi professzora. Azután megolvasztották a szobrot a kemencében, és a polgármester egybehívta a városi tanácsot, hogy elhatározzák mi történjék az érccel. - Természetesen új szoborra van szükségünk - mondta -, és legyen az az én szobrom. - Az én szobrom - mondta mindegyik városi tanácsos és civakodni kezdtek. És amikor utoljára hallottam felõlük, még egyre civakodtak. - Milyen különös - mondta a munkavezetõ az öntõmûhelyben. - Ez a meghasadt ólomszív nem olvadt meg a kemencében. Ki kell hajítani. És kihajította a szemétdombra, ahol már ott feküdt a halott fecske is.

- Hozd el nekem a városból azt a két dolgot, ami a legértékesebb - mondotta az Úr egyik angyalának. És az angyal elhozta az ólomszívet és a holt madarat. - Jól választottál - szólt az Isten -, mert ez a kismadár örökké énekelni fog az én paradicsomkertemben, és a boldog herceg az én aranyvárosomban dicsõít majd engemet.

Fernando Pessoa: Azt a különleges...

Lehet, hogy nincs is bennem más erény, csupán a felszabadult érzékelés állandó újszerûsége.
Ma, miközben lefelé ereszkedtem a Nova Almada utcán, tekintetem hirtelen megállapodott az elõttem lefelé baktató ember hátán. Egy hétköznapi ember közönséges háta volt, egy szerény öltöny zakója egy alkalmi járókelõ törzsén. Bal karjával öreg aktatáskát szorított magához, és járása ütemében meg-megérintette a földet összecsukott esernyõjével, amelyet hajlott fogantyújánál fogva tartott a jobb kezében.
Hirtelen valami gyengédség-félét éreztem ez iránt az ember iránt. Olyanféle gyöngédség volt ez, amelyet az általános emberi hétköznapiság, a munkába igyekvõ családapa elcsépelt míndennapisága, szegényes és boldog otthona, az életét szükségszerûen alkotó vidám és szomorú mulatságok, a töprengés nélkül élõ ártatlanság, - ennek a ruhába bújtatott hátnak állatias természetessége iránt érzünk.
A szememet újra a férfi hátára függesztettem, arra az ablakra, amelyen át ezeket a gondolatokat láttam.
Az érzés éppen olyan volt. mint amilyen egy alvó ember láttán fog el bennünket. Mindenki, aki alszik, újra gyerek lesz. Talán azért, mert alvás közben nem lehet rosszat tenni, és nem kell számot adnunk életünkrõl valamiféle természetes varázslat révén, a legveszedelmesebb bûnözõ, a legönzõbb ember is szent, miközben alszik. Semmiféle különbség nincsen aközött, hogy valaki egy alvó embert vagy egy gyereket öl meg.
Nos, ennek a férfinak a háta alszik. Egész lénye amely ott gyalogol elõttem, ugyanolyan léptekkel mint én, alszik. Tudattalanul lépdel. Tudattalanul él. Alszik, mert mindannyian alszunk. Az egész élet álom. Senki nem tudja mit csinál, senki nem tudja mit akar, senki nem tudja, mit tud. A sors örökös gyermekeiként végigalusszuk az életet. Ezért érzek, ha ezzel az érzéssel gondolkodom, alaktalan és hatalmas gyöngédséget az egész gyermekies emberiség, az egész alvó társadalmi élet, mindenki és minden iránt.
Egyszerû következtetések és elhatározások híjával lévõ emberi érzés támad fel bennem az ilyen pillanatokban. Olyan gyöngédséget érzek, mintha egy Isten látna. Az egyetlen tudatos lény együttérzésével nézem mindannyiukat, ezeket a szegény ördög embereket, ezt a szegény ördög emberiséget. Mit csinálnak ezek itt?
Az élet mindahány mozgását és elgondolását, a tüdõ egyszerû életétõl egészen városok fölépítéséig és birodalmak határainak megvonásáig alvó állapotnak, olyan dolognak tartom, mint az álom vagy a nyugalom, amelyek akaratlanul történnek meg az egyik valóság és a másik valóság, a teljesség egyik napja és másik napja közötti átmenetben. És mint egy elvontan anyai valaki, este fölébe hajolok rossz fiaimnak éppúgy, mint a jóknak, akik közös álmukban egyformán az enyémek. A végtelenbe tágulva érzékenyülök el.
Elfordítom a szemem az elõttem járó hátáról, és végigtekintek mindazokon, akik itt járnak ezen az utcán, mindegyiküket félreérthetetlenül ugyanabba a képtelen és hideg gyöngédségbe ölelem, amely annak a tudattalan lénynek a vállaiból áradt, akit követek. Mindez ugyanolyan, mint õ; ezek a lányok, akik a divatszalonról beszélnek, ezek a fiatal hivatalnokok akik nevetnek az irodán, ezek a nagymellû cselédlányok, akik súlyos bevásárlókosarakkal térnek haza, ezek a hajnali rakodómunkások - mindez ugyanaz az arcokkal és testekkel változatossá tett öntudatlanság, amely éppannyira változatos, mint a dróton rángatott bábfigurák, amelyeket ugyanannak a láthatatlan valakinek az ujjai mozgatnak. Mindazokkal a cselekvésformákkal élnek, amelyekkel a tudatosság meghatározható, és nincsenek semminek sem a tudatában, mert nem annyira tudatosak hogy tudatuk lehessen. Néhányan értelmesek, mások ostobák, de mindannyian ugyanannyira ostobák. Egyesek öregek, mások fiatalok, de mindannyiuknak ugyanaz a kora.
Ezek férfiak, mások nõk, de ugyanahhoz a nem létezõ nemhez tartoznak.

Az élet ajándék!

Ma, mielõtt kimondasz egy bántó szót, gondolj azokra, akik nem tudnak beszélni.
Mielõtt panaszkodsz az ételed íze miatt, gondolj azokra, akiknek nincs mit enni.
Mielõtt panaszkodsz a férjedre vagy a feleségedre, gondolj azokra,
akik Istenhez fohászkodnak, hogy legyen társuk.
Ma, mielõtt panaszkodsz az életre, gondolj azokra, akik túl hamar
mentek el a másvilágra.
Mielõtt siránkoznál amiatt, hogy túl nagy távolságon kell vezessél,
gondolj azokra, akik ugyanezt a távolságot gyalog kell megtegyék.
És amikor fáradt vagy és panaszkodsz a munkádra, gondolj azokra a
munkanélküliekre, akik szívesen végeznék a Te munkádat.
És amikor gyötrõ gondolatok rossz kedvûvé tesznek, mosolyogj egyet és
gondolj arra, hogy élsz és csodálatos, ami körülvesz.

Radnóti Miklós: Rejtettelek   

Rejtettelek sokáig,
mint lassan ért gyümölcsét
levél közt rejti ága,
s mint téli ablak tükrén
a józan jég virága
virulsz ki most eszemben.
S tudom már mit jelent ha
kezed hajadra lebben,
bokád kis billenését
is õrzöm már szívemben,
s bordáid szép ívét is
oly hûvösen csodálom,
mint aki megpihent már
ily lélegzõ csodákon.
És mégis álmaimban
gyakorta száz karom van
s mint álombéli isten
szorítlak száz karomban.

Elmotól! Neked!!!

Márai Sándor: Szegények kincse   

Az új cseléd néhány hete lakik az odúban, melyet a háziak lakóhelyéül jelöltek ki, a konyha szomszédságában. Az odú térfogata két négyzetméter: összehajtható vaságy fér el itt, semmi más. Az ajtóba vert szögekre akasztotta fel a cseléd néhány rongyát, retyerutyáját.
De most már, hogy "otthonos" a házban, szemérmesen és óvatosan, kirakta kincseit is. Van egy teababája. Van egy mûmárványból készült mûtárgya: hölgy, derékig kivágott ruhában. Hol szerezhette ezt?... Van egy kis selyempárnája, foszlott és kócos. Ez mindene.
E tárgyak mélyen meghatnak, szemem megtelik könnyekkel, amint nézem. A kispolgári világban, melynek e tárgyak ékességei voltak, megvetéssel és utálattal fordulnék el a vackoktól. De itt, a cseléd odújában, ugyanazt az áhítatot sugározzák, mint a Louvre mûkincsei. "Valami szépség kell az élethez, valami áhítat, mûvészet kell az élethez, valamiben hinni kell!" - ezt mondják e tárgyak. - "Valami kincs is kell az élethez!" Zavartan hallgatok. Igen, kincs nélkül nem lehet élni.

"Minden emberben van valami szent. De ez nem a személye. Nem is maga az emberi személyiség. Hanem egyszerûen maga az ember. Úgy, ahogy van. Egy járókelõ az utcán; karja hosszú, szeme kék, gondolatai ismeretlenek, de lehetnek akár a leghétköznapibbak.
Számomra nem a személyisége, nem is a benne megjelenõ személyiség az ami szent. Hanem õ maga. Teljes egészében. Szeme, karja, gondolatai - az egész ember. Semmit benne meg nem sérthetek anélkül, hogy végtelen lelkiismeret-furdalásaim ne támadnának."

Kérném azt a szépet, amikor egy (talán vak) ember a kinti világot olyan szépnek lefestette, valójában pedig egy támfalra nézett az ablak.

“Ne fecséreld el életed hátralévõ részét másokról való képzelgésekben, hacsak valami közhasznú célra nem vonatkoztatod gondolataidat. Bizony mondom, más kötelességed látja kárát. Mert, ha azon töröd a fejed, mit is csinál a másik ember, miért csinálja, mit beszél, mit kíván, min mesterkedik – minden ilyen megzavar és elvon téged saját vezérlõ értelmed figyelmes szolgálatától. Zárj ki tehát gondolataid körébõl minden ötletszerût, minden hiábavalóságot, még inkább minden hiúságot és rosszindulatot.” (Marcus Aurelius)

"Az ember legvégsõ mértéke nem az, hogy mi mellett áll ki a kényelem és a komfort idején, hanem hogy mi mellett áll ki a kihívások és a viták idején.” (Kenny Rogers)

"Bármely bolond tud kritizálni, elítélni és panaszkodni – és a legtöbb bolond meg is teszi.” (Dale Carnegie)

“A dolgok nemcsak önmagukban vannak: perspektívájuk is van. Ezért soha ne mondjad egy tüneményrõl: “ilyen vagy olyan” – csak ezt mondjad: “ebbõl és ebbõl a távlatból ilyennek látszik.” (Márai Sándor: Füves könyv – A távlatról)

“Nincs emberi illúzió, ami furcsább lenne annál a feltételezésnél, hogy szellemileg és erkölcsileg felette állunk azoknak, akik nem értenek velünk egyet.”
(Elbert Hubbard)