crohn-colitis.hu

“Mindennél fontosabb, hogy munkánkat, hajlamainkat és életütemünket egyeztessük a természet nagy és örök ritmusával. A hold járása, a szelek fordulása, a nap forrósága, az éjszaka áramai, mindez alakítja személyes sorsunkat, keddi vagy szerdai életrendünket is: az ember hallja, nagyon messzirõl, az intéseket és figyelmeztetéseket, a világmindenség óvó-igazító zörejeit… Egyszerre kell élni a nappal, a holddal, a vizek áradásával, a hideggel és meleggel: soha nem ellene, mindig belesimulva a világ összhangjába, a teremtés és pusztulás teljes rendjébe. Csak azok botlanak meg az életben, akik valahogyan belülrõl süketek a világ hangjai iránt.

De egyszerre kell élni szívünkkel is, azzal a másik életütemmel, mely titkosabb, leplezettebb, nehezebben megismerhetõ, mint a világ áramlásának rendje. Akinek szíve, készséges ütemmel, nyolcvanat ver, ne akarjon maratoni versenyfutók módjára élni. Állandóan hallani kell testünk és jellemünk titkos morzejeleit, e finom és erélyes üzeneteket, melyek megszabják életed igaz mértékét. Kinek érzékeit eltompította a becsvágy, a szenvedély, nem hallja többé e hangokat. Az ilyen ember teste, lelke és a világ üteme ellen él; emberhez nem méltó módon él, tehát embertelenül bûnhõdik.”

(Márai Sándor: Füves könyv – Az egyezkedésrõl; Arról, hogy a szívünkkel is kell élni)

“És neveld lelked kérlelhetetlen igényérzetre. Ez a legfontosabb. A tömegek világa csak mohó, de nem igényes. Te maradj mértéktartó és igényes. A világ egyre jobban hasonlít egyfajta Woolworths-áruházra, ahol egy hatosért megkapni mindent, silány kivitelben, ami az élvezõ hajlamú tömegek napi vágyait gyorsan, olcsón és krajcáros minõségben kielégítheti. Ennek a tömegkielégülésnek veszélyei már mutatkoznak, az élet és a szellem minden területén. Egy kultúra nemcsak akkor pusztul el, ha Athén és Róma finom terein megjelennek csatabárddal a barbárok, hanem elpusztul akkor is, ha ugyanezek a barbárok megjelennek egy kultúra közterein és igény nélkül nagy keresletet, kínálatot és árucserét bonyolítanak le. Te válogass. Ne finnyásan és orrfintorgatva válogass, hanem szigorúan és könyörtelenül. Nem lehetsz elég igényes erkölcsiekben, szellemiekben. Nem mondhatod elég következetesen: ez nemes, ez talmi, ez érték, ez vacak. Ez a dolgod, ha ember vagy, s meg akarod tartani ezt a rangot.” (Márai Sándor: Füves könyv – Az igényrõl)


Csak a lelkiismeret lehet bírád, hóhérod vagy pártfogód, senki más! Ha írsz, csak a lelkiismeretnek tartozol számadással, senki másnak. Mindegy, mit várnak tõled, mindegy az is, mivel büntetnek, ha nem azt adod nekik, amit remélnek tõled, vagy amit hallani szeretnek! A börtön és a szégyen, a pellengér és a meghurcoltatás, a hamis vád és a nyelvelõ megalázás, a szegénység és a nyomorúság, mindez nem érint igazán. Csak lelkiismereted tud büntetni, csak ez a titkos hang mondhatja: „Vétkeztél.” Vagy: „Jól van.” A többi köd, füst, semmiség.” (Márai Sándor: Füves könyv – A lelkiismeretrõl)

“Arra kell nevelnünk eszméletünket és szemléletünket, hogy a köznapiban, a környezõben, a mindennaposban is látni tudjuk az egyszerit, a csodálatosat és a látomásszerût. Mert a csoda nem valamilyen égzengéses pillanat, mikor megnyílnak az egek, kürtök recsegnek, ködök szállanak, sírok felnyílnak, s a zûrzavarban felhangzik Isten szava: nem, a csoda legtöbbször egészen csendes. Átmégy egyik szobából a másikba, s látsz valamit: egy ember arckifejezését; egy tárgy elhelyezését; s egyszerre feltárul elõtted e tárgy igazi értelme és viszonya a világhoz; egy ember hangját hallod, mint soha azelõtt, s a közömbös szavakon túl megérted ez ember titkát; a csoda mindig ennyi csak. Nem belevakulni a valóságba, a mindennaposba….”
(Márai Sándor: Füves könyv – A köznapiról és a látomásról)

Szerkesztette: Juni (2009-08-18 14:49)

Oscar Wilde: A csalogány és a rózsa   
- mese

- Azt ígérte, táncol velem, ha piros rózsát viszek neki - kiáltott fel a diák - csakhogy az én kertemben nincs egyetlen szál piros rózsa.
Hallotta ezt a csalogány fészkében, az örökzöld tölgy mélyén és kinézett a levélréseken át és elcsodálkozott.
- Nincs a kertemben egyetlen szál piros rózsa! - kiáltott fel a fiú és szép szeme megtelt könnyel. - Milyen apróságokon múlik is a boldogság! Olvastam mindent, amit a bölcsek írtak, ismerem a tudományok titkait, mégis tönkremegy az életem egyetlen szál piros rózsa miatt.
- Végre egy hûséges szeretõ - mondta a csalogány. - Róla énekeltem minden éjszaka, bár nem ismertem; róla meséltem minden éjszaka a csillagoknak és most itt áll elõttem. Haja sötét, mint a bimbózó jácint, ajka piros, mint a vágy rózsája; de a szenvedély olyan halovánnyá tette az orcáját, mint a sápadt elefántcsont, és a szomorúság rányomta bélyegét a homlokára.
- A herceg bált ad holnap éjszaka - suttogta a diák - és az én szerelmem ott lesz a társaságban. Ha viszek neki egy szál piros rózsát, hajnalig velem táncol. Ha viszek neki egyetlen szál piros rózsát, a karomban tarthatom, és õ majd ráhajtja a fejét a vállamra és a kezét kezembe zárom. De nincs piros rózsa a kertemben, így hát magamban fogok ülni és õ majd elsuhan mellettem, rám se pillant és a szívem meghasad belé.
- A leghûségesebb szeretõ, kétségtelenül - mondta a csalogány. - Amirõl én énekelek, azt õ végigszenvedi; ami nekem öröm, neki gyötrelem. Bizony, csodálatos a szerelem. Értékesebb a smaragdnál, drágább a drága opálnál. Gyöngyön és gránátalmán meg nem vásárolható, nem is árulják a vásártereken. Nem kapható a kereskedõknél, nem is lehet lemérni az arany-mérlegen.
- A zenészek fenn ülnek majd a karzaton - mondta a diák - játszanak a húros hangszereken és az én szerelmem táncolni fog a hárfák és a hegedûk hangjára. Táncolni fog, olyan lebegõn, hogy a lába nem is érinti majd a földet és a tarka ruhás udvaroncok tolonganak körülötte. De velem, velem nem táncol, mert nem viszek neki piros rózsát - és leborult a fûre és kezébe temette arcát és sírt.
- Miért sír? - kérdezte a kis zöld gyíkocska, míg farkával egyensúlyozva elsurrant mellette.
- Vajon miért? - kérdezte a pillangó, aki ide-oda táncolt a napsugárban.
- Vajon miért? - suttogta szomszédjának lágyan, halkan a százszorszép.
- Egy szál piros rózsáért sír - mondta a csalogány.
- Egy szál piros rózsáért? - kiáltották. - Milyen nevetséges! - És a gyíkocska annyira cinikus volt, hogy hangosan is felnevetett.
De a csalogány átérezte a diák szomorúságának titkát, és némán üldögélt a tölgyfán és a szerelem misztériumán gondolkozott.
Aztán egyszerre csak széttárta barna szárnyait és a levegõbe emelkedett. Mint az árnyék suhant át a ligeten, mint az árnyék lebegett a kert fölött.

Gyönyörû rózsafa állt a pázsit közepén, amikor megpillantotta, leereszkedett hozzá és megült az egyik ágán.
- Adj egy szál piros rózsát - szólította meg - és én elénekelem érte a legszebb dalt, amit csak tudok.
De a rózsafa megrázta a fejét.
- Az én rózsáim fehérek - felelte - fehérek, mint a tenger tajtéka, fehérebbek, mint a hegycsúcsokon a hó. De menj a bátyámhoz, aki a vén napórát fonja körül, õ talán megadja neked, amit kívánsz.
Így a csalogány átrepült ahhoz a rózsafához, amelyik a vén napórát fonja körül.
- Adj egy szál piros rózsát - szólt hozzá - és én elénekelem érte a legszebb dalt, amit csak tudok.
De a rózsafa megrázta a fejét.
- Az én rózsáim sárgák - felelte - sárgák, mint a hableány haja, aki borostyán trónusán ül, és sárgábbak a réten virágzó nárciszoknál, mielõtt levágja õket az arató sarlója. De menj a bátyámhoz, aki ott hajt a diák ablaka alatt, õ talán megadja, amit kívánsz.
Így a csalogány odarepült ahhoz a rózsafához, amely a diák ablaka alatt nõtt.
- Adj egy szál piros rózsát - szólt hozzá - és én elénekelem érte a legszebb dalt, amit csak tudok.
De a rózsafa megrázta a fejét.
- Az én rózsáim pirosak - felelte - pirosak, mint a galamb lába és pirosabbak a nagy korall legyezõknél, amelyek az óceán üregeiben lengedeznek. De a tél megdermesztette nedveimet, a fagy elpusztította bimbóimat és a vihar letördelte ágaimat, nem lesznek rózsáim ebben az egész esztendõben.
- Csupán egyetlen szál piros rózsát szeretnék - kiáltotta a csalogány - egyetlen szál piros rózsát! Hát nincs mód rá, hogy megkaphassam?
- Van egy módja - felelte a fa - de az olyan rettenetes, hogy el sem merem mondani.
- Mondd csak - szólt a csalogány - nem félek.
- Ha piros rózsát szeretnél - mondta a fa - magadnak kell elõvarázsolnod énekeddel a holdfényben és önnön szíved vérével kell majd megfestened. A kebledet tövisnek szegezve kell énekelned. Teljes éjszaka kell így énekelned, és a tövisnek át kell szúrnia a szívedet, és eleven vérednek át kell ömlenie az én ereimbe és véremmé kell válnia.
- A halál nagy ár egy piros rózsáért - kiáltotta a csalogány - és az élet mindenkinek drága kincs! Olyan jó elüldögélni a zöld erdõben és figyelni a napot aranyszekéren és a holdat gyöngyös kocsiján. Édes a galagonya illata, édes a völgyben rejtõzõ harangvirág és dombokon nyíló hangafû. De a szerelem többet ér, mint az élet, és mi egy madár szíve az emberi szívhez képest?
Ezzel széttárta barna szárnyait és a levegõbe emelkedett. Mint az árnyék suhant el a kert fölött, s mint az árnyék lebegett végig a ligeten.
A diák még mindig ott feküdt a fûben, és szép szemében még fel se száradtak a könnyek.
- Légy boldog - kiáltotta a csalogány - légy boldog; megkapod a piros rózsát! Életre hívom énekemmel a holdfényben és önnön szívem vérével festem meg. Viszonzásul annyit kérek csupán, hogy hûséges szeretõ légy, mert a Szerelem bölcsebb, mint a Bölcselet, márpedig az igen bölcs, és erõsebb a Hatalomnál, pedig az nagyon erõs. Lángszín a szárnya és a teste is mint a láng. Ajka édes, mint a méz és lehelete akár a tömjén.
A diák fölnézett a fûbõl, oda hallgatott, de nem értette, mit mond neki a csalogány, mert csak olyasféle dolgokról tudott, amelyekrõl a könyvek beszélnek.
De a tölgyfa megértette, és elszomorodott, mert nagyon szerette az ágai közt fészkelõ kis csalogányt.
- Énekelj nekem még búcsúzóul - suttogta - nagyon egyedül leszek majd nélküled.
A csalogány énekelt hát a tölgyfának és a hangja olyan volt, mint az ezüstkoporsóból felcsengõ vízcsobogás. És amikor befejezte a dalt, a diák felkelt és elõvette zsebébõl jegyzõfüzetét és irónját.
- Kétségtelenül van forma-érzéke - mondta magában, míg keresztülsétált a ligeten - ezt nem lehet tagadni; de vajon mit érez közben? Attól tartok, semmit. Nyilván olyan, mint a legtöbb mûvész; merõ stílus, õszinteség nélkül. Nem áldozná fel magát másokért. Csak a zenével törõdik, hiszen tudnivaló, hogy minden mûvészet önzõ. Mégis el kell ismerni, akad néhány szép hangja. Milyen kár, hogy nem jelentenek semmit se és nincs gyakorlati értékük! - Azzal bement a szobájába, lefeküdt keskeny szalmaágyára és elgondolkozott szerelmén, és nemsokára elnyomta az álom.
Amikor pedig a hold fönn ragyogott az égen, a csalogány odarepült a rózsafához és a tövisnek feszítette keblét. Egész éjszaka énekelt tövissel a keblében és a hideg kristályos hold lehajolt hozzá és úgy hallgatta. Egész éjszaka énekelt és a tövis egyre mélyebben és mélyebben fúródott keblébe és a szíve vére egyre apadozott.
Elõbb a szerelem ébredésérõl dalolt egy fiú meg egy fiatal lány szívében. És a rózsafa legfelsõ ágán virágba szökkent egy csodálatos rózsaszál, úgy tárta ki egyik szirmát a másik után, ahogy egyik dal követte a másikat. Eleinte halovány volt, mint a köd a folyó felett - halovány, mint a hajnal lába és ezüstös, mint a virradat szárnya. Mint a rózsa árnyéka az ezüst tükörben, mint a rózsa árnyéka a víz színén, olyan volt ez a rózsaszál, amely a fa legfelsõ ágán virágba szökkent.
De a fa rákiáltott a csalogányra, hogy szegezze mellét erõsebben a tövisnek. - Szorosabban, kis csalogány - kiáltotta a fa - vagy megvirrad, mielõtt elkészülne a rózsa!
S így a csalogány még erõsebben nekifeszítette keblét a tövisnek és egyre hangosabban és hangosabban énekelt, mert a szenvedélyrõl dalolt, amely egy férfi és egy hajadon lelkében születik.
És enyhe pír öntötte el a rózsa szirmait, ahogy a võlegény arca elpirul, amikor megcsókolja menyasszonya ajkát. De a tövis még nem hatolt a csalogány szívébe s így a rózsa bimbós belseje fehér maradt, mert csak egy csalogány szíve-vére festheti karmazsinpirosra egy feslõ rózsa szirmait.
És a fa rákiáltott a csalogányra, szorítsa magát jobban a tövishez. - Szorosabban, kis csalogány - kiáltotta a fa - vagy megvirrad, mielõtt elkészülne a rózsa!
S így a csalogány még erõsebben feszítette keblét a tövisnek és a tövis belefúródott a szívébe és a szegény madarat gyötrelmes, vad kín járta át. Keservesen, egyre keservesebben fájt a seb, vadul, egyre vadabbul szállt az ének, mert a csalogány a szerelemrõl dalolt, amelyet beteljesít a halál, a szerelemrõl, amely nem hal meg a sírban.
És a csodálatos rózsaszál karmazsinpiros lett, mint a keleti égbolt rózsája. Karmazsinpiros volt a szirmok koszorúja és karmazsinpiros volt, mint a rubint, a rózsa zárt szíve.
De a csalogány hangja elgyengült, kis szárnya megereszkedett és szeme elhomályosult. Halkabban, egyre halkabban énekelt és úgy érezte, valami összeszorítja a torkát.
S akkor utoljára még egyszer felcsapott a dal. Hallotta a fehér hold is, és megfeledkezett a virradatról s fenn vesztegelt az égen. Hallotta a piros rózsaszál, s átjárta a reszketeg gyönyörûség és a hideg hajnali levegõben kitárta szirmait. A visszhang elvitte a dombok közé bíbor barlangüregébe és felébresztette álmukból az alvó pásztorokat. Végiglebegett a dal a folyó nádasain és a nádasok elvitték üzenetét a tengernek.
- Nézd, nézd - kiáltott a fa - kivirult a rózsa! - de a csalogány nem válaszolt, mert holtan feküdt a magas fû között, tövissel a szívében.
A diák meg kinyitotta délben az ablakát és kinézett rajta.
- Ejnye, milyen csodálatos szerencse - kiáltott fel - egy piros rózsa! Egész életemben nem láttam még hozzá foghatót. Olyan szép, hogy bizonyosan valami hosszú latin neve van - s kihajolt és leszakította
Aztán föltette kalapját és átszaladt a professzor házába, kezében a rózsával.
A professzor lánya a tornácon ült és kék selyem fonalat gombolyított egy csévére, míg kutyuskája a lába elõtt hevert.
- Megígérte, hogy velem fog táncolni, ha hozok egy szál piros rózsát - kiáltotta a diák. - Íme, itt a világ legpirosabb rózsája. Tûzze ma este a szíve fölé és ha majd együtt táncolunk, ez a rózsa el fogja mondani, mennyire szeretem magát.
- De a lány arca elborult. - Félek, nem illik a ruhámhoz - válaszolta - különben is a kamarás unokaöccse néhány igazi drágakövet küldött nekem és mindenki tudja, hogy a drágakõ többet ér, mint a virág.
- Szavamra, maga nagyon hálátlan - mondta haragosan a diák; és kihajította a rózsát az utcára, egyenesen a kerékvágásba és egy kocsi máris keresztülgázolt rajta.
- Hálátlan?! - mondta a lány. - Maga meg goromba, ha éppen tudni akarja; és végre is, mi maga? Csak egy diák. Aligha van ezüstcsatos cipõje, mint a kamarás unokaöccsének - azzal fölkelt a székrõl és bement a házba.
Milyen buta dolog a szerelem - mondta távozóban a diák. - Félannyi haszna sincs, mint a logikának, mert nem bizonyít be semmit és mindig olyat ígér, ami nem következik be, és elhiteti velünk, ami nem igaz. Szó ami szó, semmi gyakorlati haszna, s mivel korunkban fõ a gyakorlatiasság, visszatérek a bölcselethez és a metafizikát fogom tanulmányozni.
Visszatért hát szobájába, elõvett egy nagy poros könyvet és belemerült az olvasásba.

Juni, kosz az elsot, nagyon szep...

HÁROM BÖLCS TANÁCS



Volt egyszer egy katona. Szolgálta a királyt egy évig, két évig, de haza egyszer sem engedték, pedig vágyakozott szegény, erõsen. A lakodalomról vitték el katonának. Azt se tudta, édes felesége él-e, hal-e. Nohát a harmadik esztendõben háború volt.

Jött az ellenség haragosan. Egyenesen neki a kapitánynak. Ha az a katona ott nem lett volna, a kapitány bizonyára meghal, mert hárman támadtak rá egyszerre. De a katona sorra levágta mindhármat. Mikor vége lett a háborúnak, a kapitány azt mondta a katonának:

- Fiam, te megmentetted az életemet. Nélküled már a föld alatt feküdnék. Kérhetsz akármit, teljesítem, ha hatalmamban van.

- Nem kérek én egyebet, minthogy szabadságra mehessek.

A kapitány derék ember volt, szavát tartotta. Megkapta a katona a szabadságos levelet s nekivágott az országútnak. Addig ment, míg el nem fáradt. Akkor körülnézett, hol lelhetne szállást éj szakára. Az út szélén állott egy ház. Oda bekocogott.

Égett a világ, még nem feküdtek le. A vacsorát elköltötték, beszélgettek. Megkínálták a katonát kenyérrel, szalonnával. Mialatt evett, a katona szemét, fülét nyitva tartotta. Hát látja, hogy van ott egy öregember, mindenki beszél, de az egy árva szót sem szól. Azt gondolta, beteg. Megkérdezte hát:

- Mi baja az öregnek?

- Nincs annak semmi baja, - válaszolt a gazda.

- Azért kérdem, merthogy nem szól.

- Ingyen nem szól soha. Adj neki egy aranyat, mindjárt megszólal.

Nem bírta elgondolni a katona, milyen bölcsességgel szolgálhatja meg az öreg az aranyat. Tömérdek szót hallott már életében, de aranyat érõt még véletlenül sem. Ette a kíváncsiság minek a tudója az öregember, hogy ilyen drágán méri a szót. Volt neki három aranya. Gondolta, próbát tesz.

- Hallod-e, öreg, - mondta, - szólj egyet, kapsz egy aranyat.

Azzal már nyomta is a markába.

Az öreg zsebre rakta az aranyat, aztán csak ennyit mondott:

- Ki mit szeret, szép az annak.

Méregette a katona, megért-e egy aranyat, amit hallott. De akárhogy is forgatta, okos mondás volt. Elõvette hát a második aranyat s odaadta azt is az öregnek, hogy szóljon még egyet. Az öreg másodikra ezt mondta:

- Kinek mije van, el ne tagadja.

Ez a mondás még jobban tetszett a katonának. Majd lesz még pénzem, - gondolta s odaadta az öregnek a harmadik aranyat is. Akkor azt mondta az öregember:

- Az esteli haragot hagyd reggelre!

Ez a mondás még a másik kettõnél is jobban tetszett. Örült neki a katona erõsen. Több pénze azonban nem volt.

- Hej, - sóhajtott, - ha tudtam volna, hogy ilyen okos emberrel találkozom, tíz aranyat zsákmányoltam volna az ellenségtõl.

Most az öregember ingyen is megszólalt:

- Sose sajnáld, fiam, hogy nincs több pénzed. Mert nekem meg bölcsességem nincs több. Ezt hajtogatom mindig. Igaz ugyan, hogy ennyi elég az élethez.

Másnap reggel a katona megköszönte a szállást, a vacsorát s útnak eredt. Csakhamar egy patak mellé ért, ahol egy szép hímes rét terült el. Azon a hímes réten olyat látott, hogy ámultában majdhogy gyökeret nem eresztett a lába. Egy gyönyörû szép leány sétálgatott a réten egy loncsos, vedlõ, lógó fülû szamárral. De nemcsak sétálgatott, hanem megölelte a szamarat, hol simogatta, hol csókolgatta. A botjához kapott, hogy megtréfálja õket, nagyot sújtson a szamárra. Megérdemli az a lány, hogy széplány létére egy ilyen ocsmány szamárral kedveskedik. De eszébe jutott az öregember mondása:

- Ki mit szeret, szép az annak!

- No, ha szép neki, minek bántsam, õ sem ártott nekem. Örüljön a szamarának, ha másnak nem tud örülni. - Ezt gondolta a katona s folytatta az útját. De a szamár utána szólt:

- Állj meg, állj meg, katona!

Mikor megállott, a szamár elmondta neki, hogy nem igazi szamár õ, hanem elvarázsolt királyfi. Azzal megajándékozta, egy tarisznya arannyal, amiért nem ûzött gúnyt belõle, mint a többi vándor, aki meglátta a gyönyörû szép lánnyal.

A szamár eltûnt, a katona meg ment tovább. Húzta a hátát cudarul a tarisznya arany. Beért egy sötét erdõbe. Nagy hirtelen körülfogta egy csapat zsivány.

- Mit viszel a tarisznyádban? - kérdezték.

A katona visszaemlékezett az öreg mondására:

- Kinek mije van, el ne tagadja!

Ha már eszébe jutott a mondás, az igazat válaszolta

- Aranyat!

Ahány zsivány, mind hahotára fakadt. Visszhangzott az egész erdõ.

- Bolond vagy, - mondták, - ugyan bizony honnan lenne egy szegény katonának egy tarisznya aranya?

Azzal a zsiványok tovább mentek, a katona meg örült, hogy az aranyát megóvta. Azt sem bánta már, hogy húzza a vállát.

Addig-addig húzta, míg egy este befordult a falujába. Nehéz lett a szíve, úgy megörült, hogy mindjárt keblére ölelheti édes feleségét. Az is eszébe jutott, hogy van neki egy gyönyörû puskája, vajon nem hányódott-e el?

Akkor már az udvarban volt.

- No, - mondta magában, - mielõtt bemegyek, benézek az ablakon.

Égett a világ odabent. Jól láthatott mindent. Nem egyebet látott, hanem azt, hogy odabent a felesége az õ szép puskáját odaadja egy legénynek. A legényt megcsókolja, az meg kiugrik az ablakon s elmegy.

Olyan harag fogta el a katonát, olyan rettentõ harag, hogy lekapta a puskát a válláról, hogy lelövi a feleségét. Már a ravaszon volt az ujja, mikor visszaemlékezett a harmadik mondásra:

- Az esteli haragot hagyd reggelre!

Eltette hát a haragját másnapra. Vállára vetette katonapuskáját s megkocogtatta az ajtót. Örült az asszony, mikor meglátta, a nyakába borult, csókolta egyre, de akármeddig csókolta, nem fáradt bele.

A katona azt mondta, hogy fáradt. Le akar nyugodni. De hiába akart nyugodni, az álom elkerülte. Szüntelenül arra gondolt, hogy a felesége másnak adta az õ drága puskáját. Meg arra, hogy azt a legényt megcsókolta.

Reggelre kelve, megkérdezte:

- Hol a puskám, édes feleségem?

Odaadtam az öcsémnek, hogy rejtse el. Rablók tanyáznak az erdõben. Üzenték, hogy elrabolják. Elszaladok érte.

Megörült a katona. Most már õ csókolta a feleségét. De akármennyit csókolta, nem fáradott bele. Most is csókolja, ha azóta meg nem halt.

Kolozsvari Grandpierre Emil: A Csodafurulya, magyar népmesék

Elmotól! Csak neked!!!

Müller Péter: Szeretetkönyv (Idézetek)

"A Megismerés és a Szeretet: egy. Akit valóban szeretek - ismerem is.
És fordítva: csak akkor ismerhetem valóban, ha szeretem.
Ha szeretlek, beléd bújok, körülnézek benned. Elõször mintha egy idegen országba érkeznék, aztán, amikor befogadsz, egyre ismerõsebb leszel. Megértem, milyen neked, egy másik Én-nek lenni, sõt, egy kissé én is Te leszek. Már látom, mi fáj neked, keserves és boldog emlékeid mintha az enyémek lennének. Ki tudok nézni a szemeden, onnan látom most magamat - és megismerem a múltadat, sorsodat, örömeidet és rögeszméidet. Ráhangolódok gondolataid hullámhosszára, s veszem a szíved kódolt adásait.
Ha a szíved gyorsan ver, az én szívem is hevesebben fog dobogni.
És ha valamitõl félsz, és is szorongani kezdek, és lehet, hogy megértjük, mitõl félünk mindketten.
De mindez csak akkor történhet meg, ha beléd bújok. Kívülrõl senki sem ismerhetõ meg. Csakis belülrõl. Belülre pedig csak úgy jutok el, ha kinyílsz és befogadsz, s ha lényemet szélesre tárom, mint egy bõ köpenyt s átölellek magammal. Ha valóban szeretlek, tudom, ki vagy.
És, csak ha tudom, ki vagy, szerethetlek igazán. Ha átéljük egymást."

"Szeretni csak fölfelé lehet. Nem lefelé, csakis fölfelé.
Senkit sem szeretünk azért, mert buta, gonosz, aljas, csúnya, büdös, kellemetlen, gyenge, gyáva - hanem azért, mert okos, jó, szép, kellemes, erõs, bátor.
Még akkor is, ha nem ilyen - ha szeretjük, belelátjuk vagy beleképzeljük mindezeket az értékeket. Ha azt mondod: "olyannak szeretlek, amilyen vagy", nem igaz! Mert ha valóban szeretsz, többnek látsz, mint amilyen vagyok. Ha szeretsz valakit, fölfelé nézel rá. Minõségileg többnek látod. Mai kifejezéssel azt mondhatnánk, hogy a szeretet nem objektíven lát. Aki szeret, az nem a szemével, hanem a szívével lát. Lappangó, mások számára nem látható jó
tulajdonságokat vetít rá a szeretett lényre. Lehet, hogy egyáltalán nincsenek is meg benne.
Csak õ látja. A szívünk mindig az "égi" felé néz. Amíg szeretek valakit, fölfelé nézek rá.
Belenézek a szemébe, s nagyon magasra látok bennük. Még akkor is, ha ez nehéz, de ha szeretem, megtalálom a másikban azokat a tulajdonságokat, amiért fölnézhetek rá. Ha csúnya, akkor nagyon kedves, ha durva, akkor erõs, ha gyáva, akkor gyengéd, ha buta, akkor nagyon jó ember. De még ez sem egészen így van. Egy csúnya embert kifejezetten szépnek láthatok, "nekem szépnek". Másképp látom, mint ahogy kinéz. Megszépül a szememben."
Tudom, mire gondolsz. Hogy ilyenkor áltatjuk magunkat. "Idealizáljuk" a valóságot.
Rávetítjük valakire az eszményünket, ami valójában nincs is benne.
De én azt kérdezem tõled: honnan tudod, hogy valójában mi van benne?
Azt mondod: valójában sokkal szürkébb, sivárabb, jelentéktelenebb.
Valójában sokkal több rossz tulajdonság van benne. Hitványabb.
Erre én azt kérdem tõled: biztos vagy benne?! Biztos vagy benne, hogy olyanok vagyunk, ahogy szívtelenül látjuk egymást? Nem tapasztaltál még olyat, hogy egy nõ, akit nagyon szeretnek, kifejezetten megszépül? Nem láttad néha az arcán, a bõrén, hogy megszépül? Megnemesedik. Ragyogóbb lesz. Nem tapasztaltad még, hogy egy arcon látni lehet, ha valaki szereti? És persze azt is, ha õ szeret. És egy férfi, aki gyenge volt, erõsebbé válik, pusztán attól, hogy valaki a szív szemével nézi õt? Én például gyáva kisgyerek voltam, de mivel anyám és minden nõ, aki szeretett, nem annak látott, sokkal bátrabb lettem! Nem mondom, hogy oroszlán, de bátrabb, mint ahogy az életben valamikor elindultam. Megerõsödtem, mert elhittem nekik, hogy jobban ismernek, mint én magamat."

Szerkesztette: Juni (2009-08-23 19:42)

"... ezeket szavakkal elmondani nem lehet. Megpróbálták, de nem sikerült. Ez egyébként minden nagy élményünkkel így van. Nem tudjuk kimondani. Szerelmes vagyok, nem eszem, nem alszom, elvarázsolt állapotban élek, szárnyalok a boldogságtól, öngyilkos akarok lenni, megszépülök, lefogyok, olyan vagyok, mint egy õrült - s azt mondom a kedvesemnek: "Szeretlek!" ... Mi ez?! ... Mi az, hogy "szeretlek"? Hol van ez a szó ahhoz képest, amit élek? Sehol! Méltatlan a valósághoz! ... Nem kellett volna kimondani! Nem kevesebbet mondtam vele, hanem valami egészen mást! Semmit. Azt kellett volna mondani, hogy õrült vagyok, benned akarok élni, fáj, ha nem látlak, félek tõled, egyszerre vagyok kétségbeesett, alázatos, hatalmas, rémült, boldog, nyomorult ... A sejtjeim is szomjaznak rád ... Azonnal meg akarok halni, és örökké akarok élni veled! ... De hol jön ehhez a szó, hogy "szeretlek" ?!
Ami a lélekben egy egész világ, az kimondva egy kopott, értéktelen jel."

Müller Péter

Ann Landers: Mennyország és pokol

    Egy ember mennyrõl és pokolról beszélgetett az Úrral.
    - Jer, lásd a poklot! – mondá az Úr.
    Beléptek egy terembe, ahol jó néhányan ültek körül egy pörkölttel telt, hatalmas üstöt. Csonttá-bõrré soványodtak, az arcuk kétségbeesett. Mindegyikük kanalt tartott a kezében, mellyel az üstbe nyúlhatott, de a kanál nyele sokkal hosszabb volt, mint a saját karjuk, így nem tudták a szájukba tenni az ételt. Leírhatatlanul szenvedtek.
    - Most jer velem a mennyországba! – hívta a férfit egy idõ múlva az Úr.
    Egy másik terembe jutottak, pontosan olyanba, mint az elsõ: ugyanaz a húsos üst, ugyanolyan sok ember, ugyanolyan hosszú nyelû kanalak. Csakhogy itt mindenkin látszott, hogy boldog és jóltáplált.
    - Nem értem – csodálkozott a férfi. – Miért boldogok ezek és miért nyomorultak amazok a másik teremben, ha egyszer minden ugyanaz.
    - Ó, ez igazán egyszerû – mosolyodott el az Úr. – Az itteniek megtanulták etetni egymást.

Látogatóban Istennél

        Álmomban látogatóban jártam Istennél. Bekopogtam, hogy beszélgetni szeretnék vele, ha van rám ideje. Az Úr elmosolyodott és így válaszolt:
        - Az én idom végtelen, mindenre jut belõle. Mire vagy kíváncsi?
        - Az érdekelne, mit tartasz a legfurcsábbnak az emberekben?
        - Azt, hogy nem szeretnek gyerekek lenni, siettetik a felnõtté válást, majd visszavágyódnak a gyermekkorba. Azt, hogy akár az egészségüket is feláldozzák, hogy sok pénzük legyen, majd rengeteg pénzt költenek rá, hogy visszanyerjék egészségüket. Azt, hogy izgatottan lesik a jövõt, hogy megfeledkeznek a jelenrõl, így aztán nemhogy a jövõt, de a jelent sem élik meg. Azt, hogy úgy élnek, mintha sose halnának meg és úgy halnak meg, mintha sose éltek volna.
        - Atyaként mit szeretnél, hogy gyerekeid mely tanulságokat jegyeznék meg?
        - Tanulják meg, hogy senkibõl nem lehet erõvel kicsikarni a szeretetet. Hagyni kell, hogy szerethessenek. Nem az a legértékesebb, hogy mit szeretnénk az életben, hanem az, hogy kik állnak mellettünk. Tanulják meg, hogy nem célszerû másokhoz mérni magukat, saját magukhoz képest legyünk elbírálhatóak. Fogadják el, hogy nem az a gazdag, akinek a legtöbbje van, hanem az, akinek a legkevesebbre van szüksége. Tanulják meg, hogy csak néhány másodperc kell ahhoz, hogy mély sebeket ejtsünk azokon, akiket szeretünk, ám sok-sok év kell ahhoz, hogy ezek begyógyuljanak. A megbocsátást a megbocsátás gyakorlásának útján kell megtanulni. El kell fogadni, hogy vannak olyanok, akik mélyen éreznek, de nem tanulták meg kimutatni érzelmeiket. Meg kell tanulni, hogy bármit lehet pénzen venni, csak boldogságot nem. Két ember nézheti ugyanazt a dolgot, és mégis két másféle dolgot látnak. Meg kell tanulni, hogy az az igazi barát, aki mindent tud rólunk és mégis szeret. Nem mindig elég, ha mások megbocsátanak, meg kell bocsátanunk magunknak is.
    Búcsúzásnál megköszöntem szavait, Õ pedig így válaszolt:
        - Az emberek elfelejtik mit mondtál, mit csináltál. De arra mindig emlékezni fognak, hogy érzéseket ébresztettél bennük.

Ellen Nitt:

Azt hittem   


Én azt hittem, hogy mindig kék,
ragyogó tükör a tenger,
s hogy rejtett aranyszemecskék
kincsével tele az ember.

Hogy járva a tengert, szembe kell
szállni merészen a széllel,
s akkor a hajós csodákra lel,
az idõ nagy titkokat érlel.

Szálltam hát, Végtelen, feléd:
hullámok pörölye paskolt.
Ég s víz határa s a tengerfenék
derengett: messzi, deres folt.

S akkor megtudtam, hogy csak néha,
nagyritkán kék a tenger,
és hogy üres és szürke, még ha
csillog is sokszor, az ember.

Láttam földet, hol nincs tó, se folyó-
por és rög, semmi más:
nincs aranyszem a porban, melybõl ott
gyúrják az ember fiát.

De tudtam: Nincs szebb feladat,
mint vágyva elõre törni:
keresni, kutatni, hol rejlik a mag,
s szeretni, és gyûlölni.

És látni, hogy néha szürke homályon,
átragyog kéken a tenger,
s tudni: tisztább öröm nincs a világon
mint az, ha ember az ember.


Képes Géza fordítása

Off
cuppppp
ON

A szeretet türelmes, minden más türelmetlen. És amint egyszer megérted, hogy türelmesnek lenni annyi, mint szeretni, és türelmesnek lenni annyi, mint imádságban lenni, akkor mindent megértettél. Meg kell tanulnod várni.
   
Osho

"Néha azonban szörnyen figyelmetlen, mintha kedvét lelné abban, hogy fájdalmat okozzon nekem. Ekkor érzem, Harry, hogy olyan valakinek adtam oda egész lelkem, aki úgy bánik ezzel a lélekkel, mint a gomblyukába való virággal, mint valami henye piperével, mely csak hiúságának hízeleg, mint egy nyári napra szóló dísszel."

    Oscar Wilde

"Ha szeretünk valakit, elgyengülünk. Kiszolgáltatottak leszünk. Megalázhatóak. Gyakran vesztesek is. Egy szerelemben mindig az veszít többet, aki jobban szeret. A közönyös, akinek egy kapcsolat nem "vérre megy", erõsebbnek tûnik... Azért is félünk szeretni, mert odaadóvá válunk, kiszolgáltatottá. Mondjuk ki: gyengévé... És, mivel a szerelem ritkán izzik mindkettõnkben egyenlõ hõfokon, mindig annak a nehezebb, aki jobban szeret. Még akkor is, ha intenzívebb boldogságot él át, mint a másik. Mert utána õ lesz a boldogtalanabb."

    Müller Péter

Heinrich Heine:

Szívemben mindig lesz egy hely ...

Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek
Elfelejtem azt, hogy rossz vége lett
És csak az maradsz,
Ki engem boldoggá tett.

Elmentél tõlem kedves,
S én hagytam, hogy menj csak el
Hiába lett volna minden,
Ki menni akar, engedni kell.

Mosolygott hozzá az arcom,
De mögé ,már senki sem néz,
Játszani a közönyös embert,
Most látom csak mily nehéz.

Ha azt kérdezné most tõlem valaki
Mondjam meg, mit jelentesz nekem?!
Egy pillanatra zavarba jönnék,
S nem tudnék szólni hirtelen!

S nagy sokára mondanám halkan
Semmiség, csupán az életem,
S nem venné észre rajtam senki sem,
Hogy könnyes lett a szemem!

A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog... valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába. Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk egymásnak egymás életében, ez mit sem változott. Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is beszéltél. Ne változtass a hangszíneden. Nevess ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken. Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel a nevem nap mint nap, ahogyan annak elõtte is, de ne árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést. Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt, hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj.
   
Henry Scott Holland

"Csak törpe nép felejthet õs nagyságot,
Csak elfajult kor hõs elõdöket,
A lelkes eljár õsei sírlakához,
S gyújt régi fénynél új szövetneket.
S ha a jelennek halványúl sugára:
A régi fény ragyogjon honára!"
                     
                            Garay János

Reményik Sándor


Farkas-nyom

Azokhoz, akik a hegyeken keresztül szöktek
a Nagyvárad körül álló magyar hadakhoz

A hóban itt is látok, meg amott
Sötétleni véres farkas-nyomot.

Sötét farkasnyomot fehér havon
S a sötét, véres nyomot faggatom:

Az erdõbõl az ûzött vad kiért-e
S a vér övé, vagy üldözõi vére?

A hajsza vad lehetett és veszett,
A tar erdõ belé megreszketett?

Ebek csaholtak? Szólt a hallali?
Azután csend lõn, rémes hallani?

A vakmerõ vad itt lelt kínhalált?
Verembe hullott, vagy haza talált?

Sötét farkasnyomot fehér havon
Látok s a farkasért imádkozom:

Magános vad, lelkemnek drága társa,
Födje be nyomdokod a hó palástja!

Járj szerencsével, járj kedvezõ széllel,
Barátkozz tûzzel, jéggel, sziklaéllel,

Az égi s a pokoli elemek
Segítsenek és vezéreljenek!

S az erdõn át utad ha megtalálod:
Köszöntsd a pusztát és a szabadságot!

1919 február

Tompa Mihály:

Gyógyulás.

Megsebheté s földúlta szívem
Sok veszteség, sok fájdalom;
Az élet is gyötrelmes, únott
Teherré lõn már vállamon.

Ohajtozám: boldog, ki nyugszik...!
De késve jõ a csendes est, -
Mi tart, hogy önként menj eléje?
Hogy ami nyom, terhel: levesd?

Készen valék, s im hallom a szót:
Hajítsd el a tõrt - küzdj s remélj!
Csak gyáva hal meg; - élni: inger
Annak, ki férfi, a veszély!

Lassan gyógyító balzsamával
Várd az idõt, az éveket:
Midõn ismét békét nyer a sziv,
S a vérezõ seb béheged.

Van a letünt bánatban is kéj;
Szint nyernek a megélt bajok;
Az elvonult zápor nyomában
Kicsiny, de tiszta csepp ragyog...

És én maradtam, - küzdve, várva,
Mig a hullám duzzadt, esett!
Most is hiven küzdök, remélek,
De maholnap a sírhoz érek:
- S még mindig hordom a sebet!

Szerkesztette: bánatos (2009-09-23 17:04)

Reményik Sándor

Mikor a villany elalszik
             

Elvész a fény,
A földi esték arany dicsõsége.
Csak a menny éber ezüstszemei
Tekintenek a csöndes szobamélybe -
És bennem villózik egy költemény.

Elvész a fény,
Mely minden fény-elõdjét
Nagy-büszkén megvetette
És még az Isten házát is bevette.
Kezünk öreg szer után tapogat:
Egy árva gyertya hazajáró lángja,
Õsi, magas ezüst-tartóban állva,
Kezdi riasztgatni az árnyakat.

Riasztgatja - és idézgeti õket.
Minden eszembe jut,
Mi akkor történt, az új fény elõtt...
A gyertyalángon átmerengve látom
Gyermekkorom, a csöndes hegytetõt,
Honnan már csak lefele vitt az út -
És Tündérország kristálykapuját,
A ködbe süllyedt, rég bezárt kaput.

Nézd ezt a lángot, hogy ágaskodik,
És hogy roskad magába -
Most mint egy szív,
Oly elkülönült, számkivetett, árva.
A villanyfény ezredmagával ég -
A gyertya mindíg, mindig csak magába.

De most, most nézd! Elkeskenyül a lángja!
Most olyan, mint egy tõr,
Brútus tõre; mely a sötétbe döf,
És Caesar szívét mégis eltalálja!
Mint élesre fent lelkiismeret -
Mely tompán hull majd ismét önmagába.

Elvész a fény,
A földi esték arany dicsõsége.
Csak a menny sok-sok ezüst-lámpása int
Vigasztalón s fenyegetõn a mélybe.

Ady Endre:

Héja-nász az avaron

Útra kelünk. Megyünk az Õszbe,
Vijjogva, sírva, kergetõzve,
Két lankadt szárnyú héja-madár.

Új rablói vannak a Nyárnak,
Csattognak az új héja-szárnyak,
Dúlnak a csókos ütközetek.

Szállunk a Nyárból, ûzve szállunk,
Valahol az Õszben megállunk,
Fölborzolt tollal, szerelmesen.

Ez az utolsó nászunk nékünk:
Egymás husába beletépünk
S lehullunk az õszi avaron.

Juhász Gyula:

Mindig...


Mindig reménytelen volt a szerelmem,
Mindig hívtak a nagy, a kék hegyek,
Mindig csillaghonvágy égett szívemben,
Mindig hûtlen voltam, mindig beteg,
Mindig kellettek eléretlen rózsák,
Örök talányok, édes szomorúság.

Mindig nevettek, akiket szerettem,
Mindig nevettem, aki szeretett,
Mindig csak vágytam és sohase mertem,
Mindig csak vártam én az életet,
Az élet elment, én is tovább mentem,
Mindig daloltam és mindig feledtem.

* * *

"Mennyi szépségversenyt rendeznek ebben a csúnya világban! Jóságversenyt még nem rendeztek soha."
(Juhász Gyula)

Szerkesztette: bánatos (2009-10-02 22:04)

Ady Endre:

MÉG EGYSZER...            


Még egyszer meghajolni késztet
A lelkem régi, színes álma,
Még egyszer, ím, tárva elétek,
Ami az enyém, ami drága:
Piacra vont az ifju évek
Álmodni vágyó ifjusága...

Mikor elõször szõttem álmot,
Beteg, de szûzi volt a lelkem,
Nem volt, mit el ne hittem volna,
Nem volt, mit meg nem érdemeltem,
Volt istenem, volt széprõl álmom
S volt kurta szoknyás lány szerelmem...

Volt... volt. Ez a másodvirágzás,
Ez már csak az álmoknak álma
A cél nem cél, a babér nem zöld,
Nem pálma már többé a pálma.
Rövid szoknyás lány mit sem adhat,
Nekem sincs már semmim, csak lázam,
Ilyen olcsó lelket nem kapnak:
Csak egy forint, kérem alássan!...

Csak egy forint... Piacon volnánk!...
Mit szégyenkezzem, ez a vásár,
Eladom még a megvetést is,
Az én lelkem már úgyis lázár,
A piacról hulljon még rá sár!
Ím, bevallom, hogy nyomorultan,
Mit sem remélve, mit se várva,
Még mindig van az én lelkemnek
Szárnyakat adó büszke álma.
És bár elõttem vak sötétség
És bár elõttem mit se látok:
Még mindig meg tudok én vetni
Egy nálam is bénább világot!
Ím, bevallom, hogy nem hiában
Vergõdtem, nyögtem, vártam, éltem,
Megleltem az igaz világot,
Megleltem az én dölyfös énem,
Megleltem, ami visszaadja,
Amit az élet elragadt:
Annyi szenny közt a legtisztábbat:
Ím, megtaláltam magamat!...
Ím, megtaláltam s a piacra
Kivonszoltam, hol áll a vásár:
Ez én vagyok, hitvány és büszke,
Érints, vevõ és hullj reám, sár!

... Még egyszer meghajolni késztet
A lelkem régi, színes álma,
Még egyszer, ím, tárva elétek,
Ami az enyém, ami drága,
Piacra vont az ifju évek
Bénán is büszke ifjusága...

Ady Endre:

AZ UTOLSÓ RÉSZLET            


Részletekben halok meg: érzem.
Talán egy kissé gyorsan éltem,
Vagy a szívem volt kissé nagy tán
És hogyha megtelt néha adtán,
Csupán az élet pillanatján,
A perc üdvén csüggött a lelkem...

Mindegy. Sorsom megérdemeltem...
Csalóka álmok léha bábja
Nyûgként minek jön a világra?...
Kinek nem kell a tucat-élet,
Egész szépen aludni térhet,
Ha elhamvasztja önnön lángja,
Ha nincs tüdõje s nincs több álma...

...Ablakomon beárad fojtón
A ködös õsz hûs levegõje...
Kinézek: egy szemetes udvar,
Középen egy pár cserje nõve.

A lomb, levél lehullott régen...
Egy pár hervadt, fonnyadt levélen
Mégsem adott túl még a cserje,
A többi már a sárba verve...

Azt mondják, hogy így õsszel olvad
A lélek át az elmulásba,
Az elfonnyadt ifjú arcokból
Ilyenkor lesz halotti lárva,
Ilyenkor lesz múlttá az élet...

Engem nem köt semmi igéret,
A nagy mindegyre esküszöm már,
Óh, de az az utolsó részlet:
Attól, csupán csak attól félek...

Ha feltámadnak mind az álmok,
Ha fölkeresnek mind az árnyak -
Óh, e rémes elszámolásnak
Órájától reszketve félek!

De, hajh, az örök csendes éjet
Nagy kínnal kell megérdemelni:
És én meg fogom érdemelni!...

“Tavasz volt, de én a nyarat vártam;
a meleget, a patakok hûs vizét.
Nyár volt, de én az õszt vártam;
a színes leveleket, és a hûvös, száraz levegõt.
Õsz volt, de én a telet vártam;
a ropogós havat, és a karácsony örömét.
Eljött a tél, de én a tavaszt vártam,
a rügyfakadást, a nap melegét.
Gyermek voltam, de felnõtt akartam lenni;
szabad és önálló.
Húsz éves voltam, de harminc akartam lenni,
érett és sokat ismerõ.
Középkorú voltam, de húszéves akartam lenni;
ifjú és szabadlelkû.
Nyugdíjas lettem, de középkorú akartam lenni;
tevékeny élettel.
Életem elmúlt, és sohasem kaptam meg, amit akartam.”

Linda Dillow: Akinél a szív lecsendesül c. könyvében

Szergej Jeszenyin:

A FARKAS HALÁLA[1]

Múltam csodás birodalma,
elülsz, mint sors szele,
a falut nyakon ragadta
a város kõkeze.

Rémült, hófödte határon
felcsap a kongó iszonyat.
Jöjj hát, fekete halálom,
már néked adom magamat.

A város, a szörnyû minket
elitélt, mint múlt szemetét.
A mezõ bánatba dermedt,
nyög póznáktól a vidék.

Ránk ült erezett-kezü ördög,
rokona ez a durva vasút.
Minket nem elõször döntött
le a földre, veszejtve falut.

A szivemnek, akár a kés most,
állati jogok dala -
a vadász így ûzi a farkast,
beszorítva szûk satuba.

A vad megingott... fák komorultak...
Kezek fegyver ravaszán...
Ugrom s kétlábú támadómat
darabokra tépi pofám.

Drága vadállat, üdv tenéked,
küzdesz, míg kés leterít,
hiszen engem is ûz, aki téged:
vas-ellenség bekerít.

Miként te, vagyok ugrásra készen,
gyõztes füttyét fülelem:
bevérzem ellenségem
s magam is halálba vetem.

S ha majd a hóra zuhantam,
mely betemet, eltakar,
bosszúból értem harsan
a túlsó parton a dal.

1921

ERDÕDI GÁBOR