crohn-colitis.hu

Esti napfény

Szûrt fénnyel árad a csillogok által
felhõk árnyékából szinte játszva.

Néha a sötétbõl fed fel egy részletet,
majd  hirtelen kiemeli az egészet.

Ezen késõi órán jön most a csillogás,
s nem zavarja más csak egy futó árny.

Futó árny már illan is tova s messze,
és a csillogásból lesz a hajnal fénye.

Zotyesz

Elválás

Jól gondold meg  minden lépésed,
Mert nem tudod melyik lesz végzetes,
Nem tudod melyik az, mit visszafordítani
már nem lehet.

S te keserû szájízzel egy helyben
Már futni nem tudsz, lépni se mersz,
Egyedül a világban boldog s vidám
már nem lehetsz.

/Csilla/

Kedves Csilla! Örülök, hogy újra látlak!:):) Remélem, Fiad is jól van!!
Gratulálok újabb gyönyörû versedhez! Csak így tovább!
(Zotyeszt mindig megdícsérem msn-en, itt azért nem írok külön.)

Reviczky Gyula:

Karácsonykor

A zúgolódás, gúny, harag
Rég halva már szívemben.
Egy szóval sem panaszkodám,
A kis Jézus ellen.

Nem vádolnám balgán azért,
Hogy engem kifelejtett.
Hogy nem hozott ajándékot,
Szemem könnyet nem ejtett.

Lelkem nyugodtan, csöndesen
Átszáll a nagyvilágon.
Imádkozom, hogy Jézusom
Minden szegényt megáldjon.

Ágyamra dõlök, s álmodom
Egy régi szép, édes álmot:
Boldog, ki tûr és megbocsát,
S ki szenved, százszor áldott!

Sík Sándor:

Karácsonyi álom

Magyar karácsony fekete-fakója
És minden, ami mostani, múljon,
Száz pici gyertya gyújtatlan gyúljon,
Csillagos álom pelyhes takarója.
Álom, álom karácsonyi álom! –

Álom, álom… Betlehemben
Kicsike Jézus megszületett.
Szép Szûz Mária, egek ékessége,
Mi bûnös lelkünk egy édessége
Csókkal hajol a jászolka tövébe,
Kicsi Jézuskára rájanevet.
Édes kicsi Jézus, mindenlátó Jézus,
Ügyefogyott népre, ránk mosolyog
Csilló levegõ-égben, boldog fényességben
Nekünk dalolnak angyali karok.

„Dicsõség, dicsõség mennyben az Istennek,
Békesség, békesség földön az embernek!”

Álom, álom… Kegyes kicsi Jézus,
Panaszkodjunk-e teneked?
Okos kicsi Jézus, igazlátó Jézus,
Hiszen te jól tudsz mindeneket!
S te, fényes szép angyalsereg,
A békességet is ismered!
A békesség – te jól tudod, – meleg cipõ:
És édesanyja a bánsági búza.
A békesség a nagy hegyek nyugalma:
És homlokukat a Tátra koszorúzza.

A békesség egy csendes kicsi napsugár talán,
Amely a mély komoly vizek tükrén remeg:
De máshol még nem látják szegény magyar szemek,
Csak Pozsony õs Dunáján és Szent Anna taván,
A békesség a kassai harangszó,
S a székely falukon a pásztorok miséje
Kétszerte szent!…
Dicsõség a magasban… Kicsi Jézus,
Tedd, hogy legyen békesség idelent!

Dicsõség, dicsõség a magasságoknak,
Békesség a földön, békesség, békesség
Szegény magyaroknak.

Ivan Turgenyev:

Mért mondok bús verset

Mért mondok bús verset magamban
magányosságom éjjelén?
Mért száll egy elnémíthatatlan,
forró s édes hang felém?

Mért? Szótalan szerelmi vágyban
tüzet nem lángomtól fogott,
s zokogtató búbánatában
nem énértem sóhajtozott.

Mért siet hát lelkem feléje,
kit olyan esztelen kívánt?
Így fut a tenger hab-zenéje
elérhetetlen part iránt.

/Ford.: Áprily Lajos/

Reviczky Gyula:

Túlélek én minden csalódást...

Túlélek én minden csalódást!
Nem öl meg engem fájdalom.
Sok bánat eltompítja lelkünk',
S ez jól van, s bölcsen is nagyon.
Mit innom hagy a sors, a mérget,
Mint a dohányt, bort megszokám.
Szerelmi bú, nyomor, szegénység
Kétségb'esést nem hoz reám.

A keresztlevelem hazudja,
Hogy fiatal vagyok, pedig
A vénség szomorú nyugalma
Lehatott már a lelkemig.
Mesés világba nem ragad már
A nagyravágyó szenvedély,
S szívem, mely annyiszor csalódott,
Csak az emlékezetnek él.

A nagyralátás büszke szárnyon
Ragadt magával el, tova.
Nem látszott onnan, a magasból
A bûnös ember nyomora.
Felhõkbe törve égtem én a
Vágyak tüzében egykoron.
Elhamvadt, bennük ifjúságom,
S a tûz utója már korom.

Mint az angyallal Jákob egykor,
A boldogsággal küszködém;
De áldását hiába kértem;
Nem tudtam lenni boldog én.
Fáradt vagyok a küzdelemtõl;
De megpihenni nem tudok.
Most is kínlódom, mint az angyal.
Aki az égbõl lebukott.

Mit ér, hogy annyiról lemondtam?
Mit ér, hogy bölcs tûrõ levék?
Szerelem, ábránd, hit, vidámság
Nélkül mit ér a bölcsesség!...
Lelkem sajog, s bár türelemmel
Van, mint a szentírás tele:
Csak más olvas belõle vígaszt;
Nekem a kínok kútfeje.

Reményet! Reményt! Ó, hagy hihessem:
E nyomor egykor véget ér.
Oly iszonyú a múlt; fülembe
Kiáltja minden perce: vér!
Nem haltak még ki a Kaínok,
Még nem süllyedt el Szodoma.
Az ember most is csak a régi,
S ó, jaj, nem is lesz más soha!

S habár új Messiás születnék,
Nem hozna õ se jobb idõt,
A gonoszság, mely nem hisz Istent,
Halálba vinné most is õt.
Míg butaság, gõg, szívtelenség
Élet-halálra versenyez:
Nagy lélek, nagy erény örökké
Üldözve, számkivetve lesz.

Hogy koldusbot jutott Homérnak,
S Jób hamudombon szenvedett;
Hogy megölték képmutatók azt,
Ki békességet hirdetett;
Hogy lesz még számos méla Hamlet,
És lesznek bûnös Gretchenek;
Hogy fájdalom minden nagy érzés:
A bölcs megérti és nevet.

A szellem sorsa harc: de ritkán
Jut célra, ritkán gyõztes õ.
Ha kimerült a küzdelemben,
Elsöpri földi, nyers erõ.
Kezdettül óta e világon
Erõszak a hatalmas úr.
Erény, lángelme, szellem, ihlet,
Mit ér, ha gyönge és mazúr?

Úgy, úgy! A zsákmányon hízott bûn
Magasan hordja fenn fejét;
S a gyönge vértanú s a lángész
Könnyezve rágja kenyerét.
Minden, ha úr lesz és hatalmas
Fegyver, erõszak, pénz, tömeg;
S e bitor eszközök bukását
Az öreg föld nem éri meg.

Bohóc-világ! Megszoktalak már,
Hisz' ennek így kell lennie.
Nem szomjazom jobb korra többé;
Nem fáj nekem már semmi se.
A balga hisz csak lehetetlent;
Én hát tûrök, ha tûrni kell.
Nagy bölcsesség veszteg maradni,
És nem törõdni semmivel!

Szerkesztette: bánatos (2009-12-28 14:41)

Komjáthy Aladár:

Jó volna...

Jó volna néha sírni térdrehullva,
õrjöngve bánni vétket, bûnt, csalást
és mennyrepesztõ, vad imát dadogva
tisztulni meg, hogy úgy hulljon szívemre
a megbánás, mint szûz, fehér palást.

Jó volna hinni, bízni, víg derûvel
egy Istenben, az éj s halál fölött,
ki ránk hajol az égnek kék ölébõl
csillagmosollyal, végtelen szelíden
s megnyílnak néki lelkek, börtönök.

Jó volna átok, borzalom, hazugság,
kén-gyûlölet nélkül meghalni majd,
ha hallom ködben, éjben felfülelve,
hogy üt a végtelenség óramûve
és csónakom a túlsó partra tart

Ady Endre:

Boldog újévet!

Ezúttal sírva, szépen
Forgok meg lelkemnek régi
Gyermekes életében:
Boldog új évet kivánok.
Boldog új évet kivánok,

Mindenki tovább bírja
E rettenetet,
E szamárságot,
Mint szegény, mint bírom én, én,
Gyönyörködve,
Óh, én szegény
Lelki kémény.
Boldog új évet kivánok.

Ontom a füstjét
A szavaimnak,
Pólyálva és idegesen,
Be messze ringnak
Az én régi terveim,
Az én régi társaim is
De messze vannak,
Boldog új évet kivánok.

Új év Istene, tarts meg
Magamnak
S tarts meg mindenkit
A réginek,
Ha lehet:
Boldog új évet kivánok.

Arany János:

Alkalmi vers

Az uj évet (ócska tárgy!)
Kell megénekelnem,
Hálálkodva, ahogy illik,
Poharat emelnem.
Mit van mit kivánni még
Ily áldott idõben? -
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendõben.

Olcsó legyen a kenyér,
A gabona áros;
Jól fizesse a tinót
S nyerjen a mészáros,
Mérje pedig szöszön-boron,
Font kijárja bõven.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendõben.

Senkinek a nyakára
Ne vigyenek kontót;
Valaki csak ráteszen,
Nyerje meg a lottót;
Annyi pénzünk legyen, hogy!
Még pedig pengõben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendõben.

Szegény ember malacának
Egy híja se essék;
Messze járjon dög, halál,
Burgonya-betegség;
Orvos, bakó a díját
Kapja heverõben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendõben.

Tücski-hajcski baromnak
Sokasuljon lába;
Boci járjon mezõre,
Gyermek iskolába;
Gyarapodjék a magyar
Számra, mint erõben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendõben.

Kívül, belül maradjon
Békében az ország;
A vásárra menõket
Sehol ki ne fosszák.
Béke legyen a háznál
És a szívredõben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendõben.

A biró is, mint eddig,
Tisztét jól betöltse:
Víz kedviért a babát
Soha ki ne öntse;
Emberiség, igazság
Egyik serpenyõben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendõben.

Zenebona, babona,
Huzavona vesszen!
Visszavonás, levonás
Minket ne epesszen.
Legyen egység, türelem,
Hit a jövendõben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendõben.

Nagy uraink (ha élnek)
Nõjenek nagyobbra;
Áldozzanak, legyen is mit,
Mégse üssék dobra;
Nemzetiségünk mellett
Buzogjanak hõen.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendõben.

Író pedig írónak
Szemét ki ne ássa, -
Ne is legyen az idén
Napfogyatkozása
Jó erkölcs-, eszme-, hírnév-,
S elõfizetõben.
Adjon Isten, ami nincs,
Ez uj esztendõben.

Mire üssek még pohárt?
Asszonyi hûségre?
Barátság-, polgár-erény-,
Vagy mi más egyébre?
Hiszen ezek közöttünk
Vannak kelendõben.
Tudj` Isten, mi minden nincs
Ez uj esztendõben!

Heltai Jenõ:

Tubarózsák

Ha majd a gyászos elmulásnak
Örök homálya rám borult,
Küldj a síromra, én szerelmem,
Egy tubarózsa koszorút.

Mikor a csöndes temetõre
Csillagsugáros este szállt,
Az hintse, szõje álmaimba
Szerelmes, édes illatát.

Éjfél után, fehér kisértet,
Sötét síromból fölkelek
És elborítok csókjaimmal
Minden virágot, levelet.

És visszatér kihûlt szívembe
A boldogság, a szerelem,
És rátalálok csókjaidra
Egy-egy virágon, levelen.

És mámoros, vad szenvedéllyel,
Miként ha vámpir szívna vért,
Úgy tapad ajkam a virágra,
Amelyet ajkad csókja ért.

Rácsókolom bolond szerelmem,
Mely még a sírban sem lohad,
S lecsókolom e szûz virágról
Forró, szerelmes csókodat.

http://www.youtube.com/watch?v=5FfaX13S7qI

Szerkesztette: bánatos (2010-01-03 13:50)

http://www.youtube.com/watch?v=lCNRasApglg

Mihail Lermontov:

Hálaadás

Uram, mindent, mindent köszönök, áldok:
a szenvedélyt, mely poklokra vetett,
dühödt ellenséget, álnok barátot,
csókok mérgét, keserû könnyeket,
lelkem tüzét, mely kihunyt a kietlen
pusztában, mindent, amivel a lét
csalt, ámított, csak tedd, hogy már ne kelljen
sokáig hálát adnom mindezért.

/Ford.: Lator László/

József Attila:

AZT MONDJÁK            

Mikor születtem, a kezemben kés volt -
      azt mondják, ez költemény.
Biz tollat fogtam, mert a kés kevés volt:
      embernek születtem én.

Kiben zokogva bolyong heves hûség,
      azt mondják, hogy az szeret.
Óh hívj öledbe, könnyes egyszerûség!
      Csupán játszom én veled.

Én nem emlékezem és nem felejtek.
      Azt mondják, ez hogy lehet?
Ahogy e földön marad, mit elejtek, -
      ha én nem, te megleled.

Eltöm a föld és elmorzsol a tenger:
      azt mondják, hogy meghalok.
De annyi mindenfélét hall az ember,
      hogy erre csak hallgatok.

Gyökössy Endre: Boldogságok


    BOLDOGOK, akik tudják, miért élnek,
    mert akkor azt is megtudják majd, hogyan éljenek.
    BOLDOGOK, akik összhangban vannak önmagukkal,
    mert nem kell szüntelen azt tenniük, amit mindenki tesz.
    BOLDOGOK, akik csodálkoznak ott is, ahol mások közömbösek,
    mert örömös lesz az életük.
    BOLDOGOK, akik tudják, hogy másoknak is lehet igaza,
    mert békesség lesz körülöttük.
    BOLDOGOK, akik nevetni tudnak önmagukon,
    mert nem lesz vége szórakozásuknak.
    BOLDOGOK, akik meg tudják különböztetni a hegyet a vakondtúrástól,
    mert sok zavartól kímélik meg magukat.
    BOLDOGOK, akik észreveszik a diófában a bölcsõt, az asztalt és a koporsót és mindháromban a diófát,
    mert nemcsak néznek, hanem látnak is.
    BOLDOGOK, akik lenni is tudnak, nemcsak tenni,
    mert megcsendül a csöndjük és titkok tudóivá válnak. Leborulók és nem kiborulók többé.
    BOLDOGOK, akik mentség keresése nélkül tudnak pihenni és aludni,
    mert mosolyogva ébrednek fel és örömmel indulnak útjukra.
    BOLDOGOK, akik tudnak elhallgatni és meghallgatni,
    mert sok barátot kapnak ajándékba és nem lesznek magányosak.
    BOLDOGOK, akik nem veszik túl komolyan önmagukat,
    mert környezetük megbecsüli õket.
    BOLDOGOK, akik figyelnek mások hívására anélkül, hogy nélkülözhetetlennek hinnék magukat,
    mert õk az öröm magvetõi.
    BOLDOGOK, akik komolyan tudják venni a kis dolgokat és békésen a nagy eseményeket,
    mert messzire jutnak az életben.
    BOLDOGOK, akik megbecsülik a mosolyt és elfelejtik a fintort,
    mert útjuk napfényes lesz.
    BOLDOGOK, akik jóindulattal értelmezik mások botlásait, akkor is, ha naivnak tartják õket,
    mert ez a szeretet ára.
    BOLDOGOK, akik gondolkodnak, mielõtt cselekednének, és imádkoznak, mielõtt gondolkodnának,
    mert kevesebb csalódás éri õket.
    BOLDOGOK, akik el tudnak hallgatni, ha szavukba vágnak, ha megbántják õket, és szelíden szólnak,
    mert Jézus nyomában járnak.
    BOLDOGOK, akik mindebbõl meg is tudnak valósítani valamit,
    mert életesebb lesz az életük.

Robert Browning:

Rossz álmok I.

Éjjel álmomban láttalak:
S hogy elváltozva arcod éke!
"Hited, szerelmed hol maradt?"
Kérdezem, s szóltál: "Vége, vége!"

Felriadtam: kettõs vigasz -
Egyik: hogy álom volt, s a másik:
"Szívem szakad, ha így igaz,
De szerelmemen az se másít."

/Ford.: Tótfalusi István/

Nagy erõforrásoknak kell rejleniük elménkben és szívünkben ahhoz, hogy méltányoljuk az õszinteséget akkor is, ha megsebez minket, vagy hogy õszinték legyünk anélkül, hogy õszinteségünk sértõ volna. Kevés ember elég gerinces ahhoz, hogy elviselje és megmondja az igazat.
   

Marquis de Vauvenargues

Bánatos! Annyira a szívemhez szól az idézeted! "Nem az a fájdalom, amitõl könnyes a szem, hanem amit egy életen át hordunk mosolyogva, csendesen" . Kitõl van?

Köszönöm! Azt hiszem, illõ lenne újra kézbe vennem a Faustot.

Radnóti:

             Sem emlék,sem varázslat


  Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag, 
mint alma magházában a négerbarna mag, 
és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van, 
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban. 

De aki egyszer egy vad hajnalban arra ébred, 
hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet, 
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen, 
annak szép, könnyüléptû; szivében megterem 
az érett és tünõdõ kevésszavú alázat, 
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekérõl, 
az már egy messzefénylõ; szabad jövõ; felé tör. 

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem, 
merengj el hát egy percre e gazdag életen; 
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel, 
a világ ujraépül, - s bár tiltják énekem, 
az új falak tövében felhangzik majd szavam; 
magamban élem át már mindazt, mi hátravan, 
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem 
sem emlék, sem varázslat, - baljós a menny felettem: 
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints. 
Hol azelõtt az angyal állt a karddal, - 
talán most senki sincs.

Szerkesztette: kukackonzerv (2010-01-17 12:32)

Garai Gábor:

Emlékek

Akasszatok fel, ha ezzel bûnt követek el,
De én ragaszkodom az emlékeimhez.
Túl mélyek ezek, hogy egy legyintéssel
Elfújjam õket. Túl erõsek bennem a gyökerek.
Vajon miért nem tudok könnyelmûen nevetni...
Ezer és ezer ember vidáman szedi a virágokat
A mezõn, oh miért vagyok telhetetlen,
Hogy nekem a gyökere is kell.
Miért nem hiszek csak a szememnek,
Miért nem látom csak a láthatót.
Miért feszegetem a dolgok mögöttit,
Miért akarom hinni a jót, mikor már rég valótlan.
Tudom, hogy nincs már, amit nézhetek,
Hisz a mezõt rég felszántották,
De én mégis keresem az elhullott magokat,
Keresem a régi álmaimat.
Már virág sem nyílik, hiszen ködbe vész a táj,
A madarak is elrepültek, fagyos szél dorombol már.
De a magokat õrzi a rét, megvédi õket a puha
Hótakaró, s a hideg, fehér dunyhába elvegyülnek
A csírakezdemények, és én, mint hitevesztett kánya,
Keringek a fehér mezõ felett, keresve a magvakat,
Akarva vissza az álmaimat.
Várva a tavaszt,
A hideg elmúltát, az újból zsendülõ életet,
Az újabb emlékeket

Hát láss olyannak, amilyen valóban vagyok. Nem én hazudtam, ha szemed csak a részt látta bennem, és a jóban, mely részem, ismerni vélt engemet. Álmoddal mértél; én az álmodónak mit mondhatok? Ne légy a börtönöm! Csalódtál, de ne tarts engemet csalónak, amiért álmaidhoz nincs közöm.
   
Szabédi László

Juhász Gyula:

Elégia

Szívem, e nagy és bánatos gyerek
Játékait elúnja néhanap,
A bábuk és rímek nem kellenek,
S kemény neki a régi vaskalap,
És untató a sok öreg remek,
És semmi új az ódon nap alatt...
Szívem a nagy és bánatos gyerek
Gügyögve szól magához, ideges,
Minek e sok, idegen emberek,
Az alkony és a hajnal mit keres?
És minek a világos víg delek,
És minek a magányos éjszakák?
És minek minden, ó minden minek,
A bús napok, ez elhagyott tanyák?
És tûnnek társak, tavaszok, telek
S tûnõdve sír szívem: emlékszel-e,
Hogy Anna is volt, és játszott veled?
Hogy Anna is volt, s játszottál vele?
Emlékszel-e, hogy Anna szõke volt,
Emlékszel-e, hogy Anna teste rózsa volt,
Emlékszel-e, hogy mint szerette volt,
Ha sírtál és ha verset írtál róla?
Szívem, a nagy és bánatos gyerek
Zokogva kérdez, és nem felelek.

Reviczky Gyula:

Akit szerettünk...

Akit szerettünk,nem feledjük,
Bármit beszéljen ajakunk.
Megrezzenünk, ha szóba hozzák,
Õt áldjuk, hogyha meghalunk.

Hiába ámítjuk magunkat:
Csak játék volt, múló szeszély!
Hiába mondjuk: Minden ábránd
Báját veszíti, véget ér.

Egy édes szempár, egy tekintet
Megbabonáz menthetlenül.
Úgy õrizzük, mint szent talizmánt,
Elrejtve a világ elül.

A sors megáldhat, meggyötörhet;
Emelhet hír, vagy bukhatunk:
A kedves arca sose hágy el;
Õt áldja hûlõ ajakunk.

"Nézd meg a családban a nõt - s megtudod belõle, milyen az egész család."
   
Mikszáth Kálmán

"Arra született az ember, hogy kínlódjon, vergõdjön, de legyen mellette egy asszony, legyen mellette gyermek, család, mert különben nincs értelme a kínlódásnak."
   
Wass Albert