crohn-colitis.hu

Juni!
Ezt te írtad? Ha igen, minden elismerésem. Nagyon megfogott!
Csilla

Húh bánatos!
Ez tényleg gyönyörû! Le a kalappal valóban!

Hiába tanulunk meg beszélni. Mert elõször is nem tudjuk kimondani azt, ami a lelkünk mélyén él. Elhallgatjuk, vagy mást mondunk helyette. És ha nagy nehezen sikerül is végre kimondani: a másik nem érti meg.
A szavakat érti, persze. A mondatokat is.
Csak ami a szavaink mögött rejlik, vagyis a lényeget, azt nem érti.

...
Mást teszünk, mint amit mondunk, mást mondunk, mint amit gondolunk, és mást érzünk, mint amit józan eszünkkel tudunk...És hogy ezek a lelki rétegek szétcsúsztak bennünk, mint egy vulkán fölött a talaj,
arról fogalmunk sincs.

Van a kimondott szöveg, amit a fülünkkel hallunk és az eszünkkel értünk - és van a "szövegalatti", vagyis a lényeg, amit nem hallunk és nem értünk.
Vagy nem akarunk érteni!
Ilyen is van!
Hogy az ember lelki lustaságból, gyávaságból vagy érdekbõl nem óhajtja megérteni, amit a másik valóban üzen neki
- inkább elhiszi a hazugságot.

...ilyen az élet: hamis kártyázás. Hogy csakis a felszín van, önérdek, szerepjátszás, viselkedés, kölcsönös becsapás és önbecsapás.
Itt ugyanis az a nagy veszély fenyeget, hogy a lelkünk valósága felhozhatatlan mélységbe süllyed.
És élünk, és meghalunk - de már fogalmunk sincs, hogy miért.
Igen, egy élet telhet el úgy, hogy a lelkünk mély valósága meg se szólal.
S ha véletlenül mégis - mert feltör, vagy gejzírként kirobban belõlünk valami igaz -, a másik nem hallja meg.
Ez az állapot az, amikor már semmi közünk sincs egymáshoz.

Úgy hívják: szeretetlenség.

/Müller Péter: Varázskõ/

Amire vár

Mi az, amire az ember vár,
s mi az mire rátalál?

Éjfeketeségbõl elõtûnõ,
véletlen kósza csillogás?

Vad hullámok közül feltörõ
apró s törékeny vízsugár?

Poros széljárta múltvilág,
ahol már csak az emlék vár?

Szellemekkel teli sivatag,
egy kiszáradt fa s egy koponya?

Lidércektõl ferdülõ hasonulás,
s a könnyes fájó megalkuvás?

Csendes folyóban nyugodt sziget,
egy parton ülõ számkivetett?

Rengetegben egy szál virág,
élet halál vagy a magány?

Vadászat

Erdõ mélyén sötét árny,
futva szalad, szinte cikáz.

El-eltûnik a bokrok alatt,
még egy kotorékra nem akad.

Ismerõs szag csapja orrba,
ez a régi ellen a róka hona.

Õrületre gyúlva vadul acsarog,
róka koma hol bujdosol?

Fejest ugorva a járatba,
szalad bele a csatába.

Kezdõdik hát a véres küzdelem,
itt a puszta lét a végsõ gyõzelem.

Fog mélyed bele torokba,
karom akad bõrbe, húsba.

Földalatti õsi harc,
véres már a katlan.

Csendben állnak egymással szemben,
mindketten bõvelkednek sebekben.

A róka érzi, vége van,
s torkának ugrik a jagd.

Harapja, õrjöngve tépi,
és az õsi ellent kivégzi.

Mi az ami gyönyörködtet
tápot ad szívemben a szépnek?
Zene, mely gyökeredzik oly mélyen,
amilyen régiek mi magunk vagyunk.

Amikor hallgatom, érzek
jót rosszat bánatot keserût
Megindít elvarázsol ad derût
Tettekre indít és csöndre kényszerít.

Fiam gitárjának pengése
Néhány húr csodás melódia
Mély dobbanás szívemnek õ adja
Varázsol lelkembe rezgõ zengést.

Örökké hallgatnám nem is tudom
Pici kis keze mily értékké vált
Hogyan suhant ennyire gyorsan már
Az idõ mely férfivá érlelte

Szerkesztette: csilla (2010-12-07 12:48)

KARÁCSONYI VERSEK II.

Elindul újra a mese!
Fényt porzik gyémánt szekere!
Minden csillag egy kereke!
Ezeregy angyal száll vele!
Jön, emberek, jön, jön az égbõl
Isten szekerén a mese!

Karácsony készül, emberek!
Szépek és tiszták legyetek!
Súroljátok föl lelketek,
csillogtassátok kedvetek,
legyetek újra gyermekek
hogy emberek lehessetek!

Vigyázzatok! Ez a mese
már nem is egészen mese.
Belõle az Isten szeme
tekint a földre lefele.
Vigyázzatok hát emberek,
Titeket keres a szeme!

Olyan jó néha angyalt lesni
s angyalt lesve a csillagok közt
Isten szekerét megkeresni.
Ünneplõben elébe menni,
mesék tavában megferedni
s mesék tavában mélyen, mélyen
ezt a világot elfeledni.

Mert rút a világ, fekete.
Vak gyûlölettõl fekete.
Vak, mint az emberek szeme:
az égig sem látnak vele.
Pedig az égbõl lefele
porzik már Isten szekere!

Minden csillag egy kereke,
ezeregy angyal száll vele,
az Isten maga száll vele
és csillagtükröt nyújt felénk,
mesetükröt, a keze.

Szent tükrébe végre egyszer
Pillantsatok tiszta szemmel,
tiszta szemmel, Istenszemmel
milyen szép is minden ember!
Minden ember szépségtenger
s mint a tenger csillagszemmel
telve vagytok szeretettel...!

Tagadjátok...? Restellitek...?
Elfordulnak fejeitek...?
Megvakultak szemeitek...?
Szépségteket, jóságtokat
nem érzitek, nem hiszitek...?
Csillaggyertyák fénye mellett
Isten elé nem viszitek...?

Akkor bizony rútak vagytok,
szegények és vakok vagytok,
ha szépek lenni nem akartok.
De még így is, szegényen is,
rútan, vakon, mégis, mégis
Isten gyermekei vagytok!

Rátok süti fényes szemét,
elindítja fényszekerét,
jó emberek játékszerét.
Milyen kár, hogy áldó kezét
nem érzitek, nem nézitek
s nem hiszitek már a mesét.

A rút világnak gondja van,
minden embernek gondja van,
a sok angyalnak mind gondja van
s az Istennek is gondja van,
mert mindenekre gondja van.
S így múlik el a szép s a jó
az ember mellõl, nyomtalan.

1946


Wass Albert

Wass Albert:

Tél

Templomi csöndben,
Éjjeli ködben
Aszkéta-ágat zörrent a szél,
Valahol messze,
Csillag szemekre
Szürke ködfátylat borít a Tél.

Túl a tetõkön,
Dárdás fenyõkön:
Zöld diadémon, pára lebeg,
Sûrû vadonban
Halkan, titokban,
Fenyõ-óriások könnye pereg...

Néma a szikla,
Kristály patakja,
Jeges páncélban tompán zubog,
Mogorva ormon
Nincs rhododendron,
Csak sötét árnyak: Tantalusok.

Mélyen a völgyben,
Fûzfa berekben,
Néha, titokban zörren a szél,
S fent a magasban
Pára alakban
Halkan suhanó szellem: a Tél.

Wass Albert : Karácsonyi mese

Nagyapánk ott ült szokott helyén a kandalló mellett, s olykor egy-egy bükkfahasábot vetett a sziporkázó tûzre. A szûzdohány füstje kék felhõbe burkolta pipázó alakját ott a nagyszoba végiben, s ezüstös szakállán olykor megcsillant a láng.
Mi gyermekek a mennyezetig érõ, gyertyafényben izzó karácsonyfa körül álltunk elfogódottan, és izgalomtól elmeredt szemmel, és sóvár pillantásokat vetve a karácsonyfa alatt fölhalmozott ajándékokra, hûségesen elénekeltük a Mennybõl az angyal összes verseit.
Ének után apám fölolvasta a betlehemi csillag történetét a Bibliából, elmondtuk közösen a karácsonyi imádságot, s azzal nekiestünk a játékoknak, akár karámba szorított birkanyájnak az éhes farkascsorda.
Kis idõ múltával nagyapánk megszólalt ott a kandalló mellett a maga érdes vénemberhangján:
- Aztán tudjátok-é - kérdezte -, hogy miképpen keletkezett tulajdonképpen a karácsony?
- Akkor született a Jézus Krisztus - felelte Margit húgom okosan új babaháza elõtt térdepelve, s nagyapánk bólintott rá.
- Ez igaz - mondta -, mert hogy õ volt az Úristen legnagyobb karácsonyi ajándéka az emberi világ számára. De maga a karácsony már régen megvolt akkor. Ha ideültök mellém a tûzhöz, elmondom, hogyan keletkezett.

Köréje gyûltünk a szõnyegre, mindegyikünk valami új játékot cipelve magával, s figyelmesen lestük a száját, mert nagyapánk nagyon szép és érdekes meséket tudott ám.
- Hát az úgy volt - kezdte el, miután nagyot szippantott a pipájából -, hogy réges-régen, amikor Noé apánk unokái megépítették volt a Bábel tornyát, s annak ledõlte után nem tudták megérteni egymást többé, mert az önzés összezavarta a nyelvüket, az irigység és az elfogultság egyre jobban és jobban kezdett elhatalmasodni ezen a földön. Aki nem volt olyan ügyes, mint a szomszédja, azt ölte az irigység, hogy a másiknak szebb háza van.
Aki rest volt megmûvelni a földjét, az irigyelte azt, akinek szebb búzája termett, s mikor az irigykedés már igen-igen elhatalmasodott az embereken, akkor megszületett benne a gonoszság. A rest lopni kezdett, a tolvaj gyilkolni, s a kéregetõ rágyújtotta jótevõjére a házat.
Addig-addig, hogy egy napon aztán az Úristen odafönt az égben megsokallotta az emberek gonoszságát, s rájok szabadította a sötétséget és a hideget.
A nap eltûnt az égrõl, a vizek befagytak, s a rablógyilkos számára nem termett többé semmi az elrablott földön. Nagy fázás, éhezés és pusztulás következett ebbõl az egész emberi világra. Mikor pedig már közeledett erõsen az idõ, mikor minden emberi életnek el kellett volna pusztulnia a földön, az Úristen odaintette maga mellé kedvenc angyalát, a Világosságot, és ezt mondta neki: "Eridj le, hû szolgám, s nézz körül a földön, melyet gonoszsága miatt pusztulásra ítéltem. Vizsgálj meg minden embert, asszonyt és gyermeket, s akinek még megtalálod egy csöpp kis nyomát a jóságnak, annak gyújtsál gyertyát a szívében. Én pedig majd az utolsó elõtti napon alánézek a földre, s ha csak egy kicsike világosságot is látok rajta, megkönyörülök az emberi világon, s megváltoztatom az ítéletet, amit kiróttam rája."
Ezt mondta az Úristen, s a Világosság angyala alászállott a földre, hogy teljesítse a parancsot.


A föld sötét volt és hideg. Mint a csillagtalan, zimankós téli éjszaka, olyan. Az emberek tapogatózva jártak az utcákon, s akinek még volt egy darabka száraz, fagyott kenyere, az elbújt vele a pincék mélyére, hogy ne kelljen megossza mással. Egy birkabõr bundáért meggyilkolta apját a fiú, s akinek még tûz égett a kemencéjében, az fegyverrel õrizte szobája melegét a megfagyóktól. Az angyal nagyon-nagyon elszomorodott, hogy hasztalan járta az emberi világot, mert nem talált benne sehol egy fikarcnyi jóságot sem.
Lassanként kiért a városból, s ahogy a dûlõúton haladt fölfele a hegyek irányába, egyszerre csak összetalálkozott a sötétben egy emberrel, aki egy döntött fát vonszolt magával kínlódva.

Kiéhezett, sovány ember volt, s csak szakadt rongyok borították a testét, de mégis húzta,
vonszolta magával a terhet, bár majdnem összeroskadt a gyöngeségtõl.
"Minek kínlódsz ezzel a fával? - kérdezte meg az angyal. - Hiszen ha tüzet gyújtanál belõle magadnak itt, ahol állsz, megmelegedhetnél mellette."
"Jaj, lelkem, nem tehetem én azt - felelte az ember. - Asszonyom, s kicsi fiacskám van otthon, kik fagynak meg, s olyan gyöngék már, hogy idáig nem jöhetnének el. Haza kell vigyem nekik ezt a fát, ha bele is pusztulok."
Az angyal megsajnálta az embert, és segített neki a fával, s mivel az angyaloknak csodálatos nagy erejük van, egyszerre csak odaértek vele a sárból rakott kunyhóhoz, ahol a szegény ember élt.

Az ember tüzet rakott a kemencében, s egyszeriben meleg lett tõle a kicsi ház, s míg egy sápadtra éhezett asszony s egy didergõ kisfiú odahúzódtak a tûz mellé melegedni, az angyal meggyújtott egy gyertyát az ember szívében, mert jóságot talált abban.
"Édesanyám, éhes vagyok..." - nyöszörögte a gyermek, s az asszony benyúlt a rongyai közé, elõvett egy darab száraz kenyeret, letörte az egyik sarkát, s odanyújtotta a gyermeknek.
"Miért nem eszed meg magad a többit? - kérdezte az angyal.
- Hiszen magad is olyan éhes vagy, hogy maholnap meghalsz."
"Az nem baj, ha én meghalok - felelte az asszony -, csak legyen mit egyék a kicsi fiam."
S az angyal ott nyomban meggyújtotta a második gyertyát is, és odahelyezte az asszony szívébe.
A gyermek leharapott egy kis darabot a kenyér sarkából, aztán megszólalt:
"Édesanyám, elhozhatom két kis játszótársamat a szomszédból? Õk is éhesek, s nincs tûz a házukban. Megosztanám velük ezt a kis kenyeret, meg a helyet a tûznél!"
Az angyal pedig meggyújtotta a harmadik gyertyát is, és odaadta a kisfiúnak, aki boldogan szaladt ki a gyertyával a sötét éjszakába, hogy fénye mellett odavezesse kis társait a tûzhöz és a kenyérhez.
S pontosan ekkor érkezett el az utolsó elõtti nap, és az Úristen alánézett a földre, s a nagy-nagy sötétségben meglátott három kis pislákoló gyertyalángot. És úgy megörvendett annak, hogy az angyal mégis talált jóságot a földön, ha nem is többet, csak hármat, hogy azon nyomban megszüntette a sötétséget, visszaparancsolta a napot az égre, s megkegyelmezett az emberi világnak.
S azóta minden esztendõnek a vége felé az Úristen emlékeztetni akarja az embereket arra, hogy a gonoszság útja hova vezet, s ezért õsszel a napok rövidülni kezdenek, a sötétség minden este korábban szakad alá, és minden reggel késõbben távozik, hideg támad, és befagynak a vizek, s a sötétség uralma lassan elkezdi megfojtani a világot. Mi emberek pedig megijedünk, s eszünkbe jut mindaz a sok rossz, amit elkövettünk az esztendõ alatt, és amikor eljön a legrövidebb nap, és a Világosság angyala alászáll közénk jóságot keresni, egyszerre mind meggyújtjuk a karácsonyfák gyertyáit, hogy az Úristen ha alátekint, fényt lásson a földön, s megbocsássa a bennünk lévõ jó miatt a bennünk lévõ rosszat.

- Ez a karácsony igazi meséje - fejezte be nagyapánk ott a kandalló mellett azon a régi-régi karácsonyestén -, én pedig azért mondtam el nektek, gyerekek, hogy megjegyezzétek jól, és emlékezzetek reá. Mert ez a mi emberi világunk újra építeni kezdi a Bábel tornyát, melyben egyik ember nem értheti meg a másikat, jelszavakból, hamisságokból, elfogultságokból és elõítéletekbõl, s jönni fog hamarosan az irigység is, a rosszindulat, meg a gonoszság, melyek miatt az Úristen újra pusztulásra ítéli majd az embert. Tolvajlás és gyilkosság fog uralkodni a földön, s ha a nyomorúság és a nagy sötétség rátok szakad majd, akarom, hogy emlékezzetek: csak a szívetekben égõ gyertya menthet meg egyedül a pusztulástól.

Tóth Árpád:

VÁGYAK TEMETÉSE

Elföldelem a szívem vágyait;
Ó! kopott és zenétlen temetések,
Züllött úrfiak züllött gyászpompája.

Ledûlnek nyirkos síri ágyba mind,
S én gyásztalan közönnyel tovább lépek,
Miért tünõdnék értük visszafájva?

Üres fickók voltak, mihaszna társak,
A szívem vérét itták, és ha éj lett,
Duhajkodtak, hencegtek, fogadkoztak,

És õk is csak gyürötten keltek másnap,
Sóhajtoztak: hogy így-úgy, fáj az élet
Henyéltek, tespedtek, semmit se hoztak.

És õbelõlük sem lett semmi sem -
Az egyiket pedig soká szerettem,
Hazudta: õ az a táltos-királyfi,

Ki hipp-hopp, egyszer majd kiküzd nekem
Egy szép királylányt, hõsi küzdelemben -
Becsapott õ is, elfáradtam várni.

És most már nincsen vágyam. - Hajnalonta,
Ha hazavet a robot, összetörve,
Nem ülök álmodozni, magam csalni.

Feleség, pénz, Páris, - sok drága gyolcsa
A létnek, tudom, már sohse kötöz be,
Sebaj, így is csak meg lehet majd halni.

Buék

Lelked fája ne mond hogy szárad,
ne mond hogy nincs mi táplálja.
Nem akad egy mosoly egy arc,
mely miattad él s tõled fakad.

Így ó évnek utolsó napján ne hagyd,
hogy szomorúság hervassza az ágakat.
Légy vidám s boldog nyitott mindenre,
az ó évvel a bú is elmegy veszendõbe.

Kacagj majd mikor éjfélt üti el az óra,
s adj egy csókot a lassan elszálló múltnak.
Fogadd tiszta szívvel az új esztendõt,
hisz lelked fájának õ az éltetõ erõ.

“Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben … Két ember nem találkozhat egy nappal sem elõbb, csak amikor megértek e találkozásra … Megértek, nem éppen hajlamaikkal vagy szeszélyeikkel, hanem belülrõl, valamilyen kivédhetetlen csillagászati törvény parancsa szerint, ahogy az égitestek találkoznak a végtelen térben és idõben, hajszálnyi pontossággal, ugyanabban a másodpercben, amely az õ másodpercük az évmilliárdok és a tér végtelenségei között.”

(Márai Sándor: Eszter hagyatéka)

“A barátság oka nem lehet véletlen, sem az egymásra utaltság. Még kevésbé az azonos világnézeti beállítottság vagy politikai célkitûzés. A barátság oka egyedül a barátság maga.”

Wass Albert

Victor Hugo : Idézetek

Amit valakirõl beszélnek, akár való, akár valótlan, gyakran ugyanolyan fontos szerepet játszik életében, kiváltképp sorsa alakulásában, mint az, amit cselekszik.

Hiába fúrjuk-faragjuk életünk rejtelmes sziklatömbjét, minduntalan elõbukkan rajta a sors sötét erezete.

A barátság nem más, mint testvéri viszony férfi és nõ között. Két lélek közel jut egymáshoz, de nem olvad össze: akár két ujj egy kézen. Ez a barátság.

A régiek a márványhoz hasonlították a nõi testet: ez a kép teljesen hamis. A test szépsége éppen az, hogy nem márvány. Mert reszket, remeg, pirul, vérzik. Kemény, merevség nélkül. Fehér, de nem hideg. Megborzong és elbágyad. A test az élet; a márvány a halál.

Legyen bátorságod az élet nagy bánataihoz, és türelmed az élet kis bánataihoz. És ha befejezted a napi feladatodat, térj nyugovóra békével.

Aki álmodott, álmodik tovább. Nem mond le a csábító mélységrõl, a kifürkészhetetlen vonzásról, tiltott vidékre merészkedik, megkísérli megérteni a felfoghatatlant, látni a láthatatlant; újra meg újra visszatér hozzá, elszántan nekifeszül, lép egyet elõre, aztán még egyet; így hatol be az ismeretlenbe, hogy ott a végtelen gondolatok elképesztõ bõségére leljen.

Szabó Lõrinc:

Bolond tükör

Folyton uj dolgok történnek, s te most már
kivül vagy rajtuk. Borotválkozom,
s eszembe jutsz: könny csordul arcomon
és megállok: céljaim fele voltál
és fele szabad tetteimnek, óh, bár
több lettél volna! Élek, folytatom
a munkás napot, s minden utamon
együtt kisér a dús emlék s a sóvár
hiány… De minden könnyem és utam
mit ér? mit, édes társam, társtalan?
A valóság, a jelen, oda van!
Csak tükröd õriz, tükröd, én, a lélek,
tükör, melybõl kirepûltek a képek,
bolond tükör, mely azt hiszi, hogy éltet!

Szabó Lõrinc:

Egyedûl

Testvérkém, fáj, hogy egyedûl vagyok,
fáj a nappal ezer ugráló szine;

fáj, hogy annyian megszólítanak,
de azért senki se simogatná meg homlokomat.

Gyengédebb vagyok én az almafavirágnál
és a lehelletnyi holdfénynél is szelidebb.

Fehér galambok alszanak álmaimban:
nem szabad fölébrednem, hogy fel ne riasszam õket!

Ha felriadnának, meglátnák, mily gonosz vagyok,
milyen irigy és hazug és civakodó.

Ezért kell mindig csöndben maradnom, akkor is,
ha ijedt harangokat dobál be a szél az ablakomon.

Sírok, –
és szavaim halottan hullanak lábaimhoz.

Sírok, –
és a szomszéd fa se hallja meg könnyeimet…

"Voltam már kislány, szerelmes, feleség, anya, szeretõ, elvált asszony, számûzött, pincékben bujkáló menekült, voltam úriasszony és bõrgyári munkás - sokféle szerepet játszottam, de az öregség a legnehezebb. Ezt nem csak azért nehéz eljátszani, mert méltatlan, hanem mert belül nem öregszik az ember. Ha belül is öreg lennék, sokkal könnyebb lenne. Észre sem venném, hogy megöregedtem. De így meglepõdök magamon. Belenézek a tükörbe, és azt kérdem: ki ez?"

"Az igazi nõnek csak a szemét nézd, és azt sem kívülrõl, hanem a lelke felõl. Elõször meg kell érezni a lelkét. Ha a lelke felõl nézed, az elsõ réteg a félelem, a múlt és a jelen sebei. Ha ezzel megtanulsz bánni, akkor láthatod a második réteget, a gyengédséget, a cirógatás vágyát. Ha ezt is látod, a harmadik rétegben látod az öröm pajkosságát, a negyedikben a harag villámait, az ötödikben a harmónia vágyát, a hatodikban a gyönyör cirógatását, és a hetedikben azt a szeretetet, ami teljesen a Tied. Minden igazi nõ hét fátyoltáncot táncol, és régen elvesztél, ha a fátylat, a keblei halmát, vagy a csípõjét nézed. Csak a szemét nézd, a teljesen ruhátlan lénye, az örömtõl hullámzó, vagy fájdalomtól görnyedõ teste minden apró titka a szemében van."
(Müller Péter)

Elcsendesül

Leszáll már most az éj,
csend honol a szívekbe.
Elpillednek a gondolatok,
megpihennek úttalan utakon.

A szempilla fáradtan rebeg,
ezernyi kép s egyveleg.
Mit ma látott s beengedett,
hû fotósaként az életnek.

Az arcon szétfoszló mosoly,
ma ez most már az utolsó.
Fáradt kéz követi nyomát,
elsimítva görcsös ráncát.

Elpillednek a gondolatok,
megpihennek úttalan utakon.
Csend honol a szívekben,
álom lakik a szemekben.

Zotyesz

Keserves Szerelem

Elûztem magam mellõl mindenkit. - Miattad
Hogy tisztán, igaz módon szeresselek.
Azóta utam többször is kiadtad,
De én újból, és újból megbocsátok neked.

Még Te sem tudod, mit akarsz. Hát nekem kéne?
Nem látok a szívedbe. Zárva tartod.
Szeretsz. Ez szívem utolsó reménye,
De még mindig álarc nevetõ arcod.

Ariadné fonala sem mentene meg engem.
Kusza kapcsolatunk a Minotaurus barlangja.
Ebben a labirintusban bolyong a lelkem,
Pedig már menekülne innen, a szabadba…

Lett volna más, de õt remény nélkül küldtem el.
Pedig úgy nézett rám, mint Te, még az elején.
S most újból Te játszol a szívemmel.
Mást csináltál belõlem. Most hol vagyok én?

A tükörbõl idegen szem tekint rám.
Mosolyom már csak fájdalomból fakad.
A Te szavaidat súgja a szám,
Mert elvetted minden szavam.

Bábot csináltál belõlem. Szolgát!
Istennõ voltam, angyal. De nézd mivé tettél!
Eltörölt vonalaim, lesarkított formák,
Pedig azt hittem többet érek ennél.

Elõször még Te is magasztaltál,
De most csak hagyod, hogy csodáljalak.
Ha könnyek közt találtál rám, vigasztaltál,
De könnyem ma már csak Érted fakad.

Keserû szavaimat a düh szülte.
Gyûlöllek, mert csak szeretni tudlak.
Számomra a Sors keserves szerelmét küldte,
De mit tartogat ezek után a holnap?

Van közös jövõnk? De ami fontosabb: Akarom?
Szeretném-e, hogy a jövõdben legyen helyem?
Szívem szavát, már csak álmomban dalolom,
Mert álmomban nem változtunk. Él még a szerelem…

Mikor a szemébe nézel és tudod,hogy ez már nem olyan,mint régen,mert a köztetek lévõ kapcsolat lehetetlen....mikor rá nézel és arra gondolsz,amikor megcsókolt és megölelt,szép szavakat súgott neked,de tudod,hogy már nem lesz többé ilyen,nem öleli át a tested,nem csókolja szád,nem simítja bõröd,pedig akarod..De nem lehet....Csak nézitek egymást és megfagy a levegõ....csak ölelnéd és csókolnád,elmondanád,hogy fontos neked,hogy hiányzik ha nincs veled...de nem lehet....Kirohannál,hogy sírj,hogy üvölts,mert nem lehet a tied...de csak összekuporodva ülsz és hallgatod õt....hallgatod õt mirõl beszél,figyeled õt,a mozdulatait,a szemét,a száját,a haját,a karját amivel nemrég még téged ölelt,és szívedbe mar a fájdalom,mert az a szem már nem fog úgy rád nézni,mint azelõtt,már nem érintheted bõrét,nem csókolhatod száját...már nem...soha többé..de amikor utoljára érintett,ölelt és csókolt,azt nem felejted el,egyetlen percet sem felejtesz el abból amit együtt töltöttetek,és ha csak rövid idõre is még ha csak titokban is,melletted volt,a tied volt,még ha nem is egészen....de bele sem gondoltál,hogy ez az utolsó csók,az utolsó ölelés,talán akkor jobban magadhoz szorítod,vagy hevesebben csókolod meg,ha tudod,hogy ez az utolsó alkalom...De nem gondoltad végig...félél és iszonyúan fájt....Már csak a ropogásokat hallod...a szíved ezer apró darabra tört...talán így kellett lennie,ha az eszedre hallgatsz ez volt a helyes....Nem tudod csak abban vagy biztos,hogy beleszerettél és hogy akarod úgy ahogy van,mindenestõl,bármilyen nehéz lesz,akarod....de még mindig fáj,látnod kell....senki sem tudhatja körülötted,hogy megveszel érte....csak kopognak a széthullt szíved darabjai...és csak a remény marad.....a remény hogy egyszer csörög a telefon,õ hív,vagy jön egy sms,vagy egy e-mail...."Hiányzol!"....hogy egyszer láthatod még úgy,hogy nincs ott senki más csak Te és Õ és akkor elmondhatod azt amit eddig nem...hogy fontos,hogy mindent megadnál neki amit csak kér...vagy nem is mondanál semmit,csak a szemébe néznél,mélyen,igazán...Most a szíved darabjait keresed...összeakarod rakni,hogy újra tudj örülni....õ egy érintéssel összerakná...de nem jön az sms....a remény marad csak...lopva figyeled......

Ezt barátaimnak sok szeretettel, õk tudni fogják kinek szól! :)))

“A szem, amelyikkel a világot látod, a te szemed. Külsõ szemeddel az emberekre figyelsz, belsõ szemedet megõrzöd önmagadnak.
Amikor visszatekintesz, nem magadat látod, mert nem tükörbe nézel, hanem az embereket.
Hogyan vélekedsz a többiekrõl? Amikor másokra figyelsz, amikor másokat ítélsz meg, úgy véled, szemed csalhatatlan.
Milyennek látod önmagad? Amikor tükröt tartasz magad elé, egy számodra kedves lényt pillantasz meg. Ismert vonásait szereted, mert biztonságot nyújtanak neked; ismeretlen arcát, melyek olykor téged is meglepnek, megértéssel fogadod.
Vajon ugyanígy teszel a többiekkel is?” (Tatiosz)

“Hû barát az idõ: felnyitja a szemeket, meghozza a tisztánlátást; tetté érleli a szándékot, alkotássá emeli a gondolatot; lecsöndesíti a szenvedélyeket, elhamvasztja az indulatokat: a vadat megszelídíti, a mimózát fölbátorítja; szétzúzza a lélek kõképzõdményeit, lekapargatja a szív mészkõlerakásait – aki látni s hallani tud, megérti üzenetét. Ezt úgy nevezem: változás, a mindenkit fölemelõ, elõrelendítõ erõ.” (Tatiosz)

“Elfogadni tudni a boldog napokat,
de az örömteleneket is.
Sem kicsordulni, sem elsivárulni.
Sem elcsorbulni, de túl sokat sem érni.
Sem szónokolni, sem elnémulni.
Nem megtenni gyorsan, de nem is késlekedni.
Nem hivalkodni, és nem tetszelegni -
sem az éles kést, sem a díszes cserepet nem kíméli az idõ.
Az elõbbi elcsorbul, az utóbbi színét veszti.
Utat választani, de nem a sikerét, hanem a boldogságét.
Az úton járni, majd végigmenni,
a nagyságot az erénnyel, és nem a szerencsével mérni.
Egyszerûen boldognak lenni – dísz, ragyogás, külcsín nélkül.” ( Tatiosz)

“Te magad vagy az az erõ, amely életre hívja a történéseket – a jót, a rosszat egyaránt. Rajtad áll, melyikre tartod magad érdemesnek: helyes gondolkodással a szerencsét idézed meg, vagy gondolkodás nélkül cselekszel, és bajokat zúdítasz az életedre. Rajtad múlik, bearanyozod-e napjaidat vagy feketére fested magad körül a világot.” (Tatiosz)

Visszavonhatatlanok

“A gondolat örök – amint megszületett visszavonhatatlanul éli életét.

Gondoltál-e valaha arra, hogy valaki beleláthat a gondolataidba?

Gondoltál-e valaha arra, mi történne veled, ha valaki tudomást szerezne minden titkos gondolatodról?

Gondoltál-e valaha arra, hová kerülnek azok a gondolatok, amelyeket nem mondasz ki, és nem váltasz tettekre, melyekrõl – úgy hiszed -, rajtad kívül senki sem tudhat?

Gondoltál-e valaha arra, mi történne a világgal, ha minden, de minden gondolatod – a szép és a jó, a kegyetlen és az irgalmatlan -, ami valaha eszedbe jutott, megvalósulna?

Gondoltál-e arra, hogy vannak helyes, és vannak gonosz gondolatok, melyek – bár nem mondjuk ki, és nem váltjuk valóra õket – saját életet élnek a világegyetem hatalmas körében?

Gondoltál-e arra, hogy az emberi gondolat a leghatalmasabb építõ és romboló erõ?

Gondoltál-e arra, hogy egyetlen egyben nincs különbség jó és rossz gondolat között? Tudod-e, hogy mindkettõ visszavonhatatlan?

Tudod-e, hogy van Valaki, aki a visszavonhatatlan gondolatokat elgondolta, és ez a Valaki te magad vagy, aki éppúgy örök, mint a gondolat, amelyet elgondoltál?

(Tatiosz)

Szerkesztette: Juni (2011-02-13 14:59)

"Csak a betegség után értettem meg␈ milyen fontos␈ hogy igent mondjunk a tulajdon sorsunkra. Mert ilyen módon jön létre egy olyan én␈ amely akkor sem vall kudarcot␈ hogyha fölfoghatatlan dolog történik vele. Olyan én␈ amelyik kitart␈ elviseli az igazságot és megbirkózik a világgal meg a sorssal. Akkor még a vereségbõl is gyõzelem kovácsolható. Semmi sem kuszálódik össze - sem kint␈ sem bent; a tulajdon folytonosságunk ugyanis helyt állt az élet és az idõ áradatával szemben. De ez csakis akkor történik így␈ ha az ember nem avatkozik bele tolakodóan a sors terveibe."
Karl Gustav Jung␈

Tél
Ablaküvegen felfutott jégvirág,
Milyen fagyos, mily hideg, de oly csodás.

Odakünn a szállingózó hópelyhek,
Sûrû szõttes fehérségbe libbennek.

Számlálhatatlanok mégsem egyformák,
Szikrázva csillog tõlük a téli táj.

Meseország fénylõ ág, csillám jégcsap,
S mindez olyan békésen nyugodalmas.

Körbefon, átkarol, lágyan elringat,
Keblére vesz és gyöngéden elaltat.

Néma szerelem

Szeretni valakit
de nem tudni miért is
arca piruló
mosolya kápráztató
ám de nem tudja
hogy ki is vagyok.

Rám mosolyog
De a szíve nem értem dobog
Gondolata másról forog
de mégis csak mosolyog.

Ábrándozok lehet hogy mégis én vagyok?
De mégis elfordul és másról papol
És gondolja
én csak egy egyszerû lány vagyok?

Szerkesztette: Juni (2011-02-28 08:39)

Sokan példát vehetnénk tõle!!!
Nézzétek meg!

http://www.youtube.com/watch?v=JkxtlwX8LB0