crohn-colitis.hu

Tóth Árpád:

ELEJTETTED A NAPOT

Rád gondoltam délután,
Fönn az arany nap sütött,
S lehunyt szemhéjaimon
Rózsaszínnel átütött.

Fáradt arcom szeliden
Tüzesítette a fény,
S szemlehunyva a szokott
Utazásra vártam én,

Arra, mikor - halk hajó
Titokzatos tengeren -
Fekvõszékem útrakél,
S lázam sodrán ring velem

Felelõtlen, gyönyörû
Fantázia-tájakig,
Ahol romló életem
Némely bús álma lakik:

Mindaz, ami sohse lesz,
Mindaz, ami sohse volt -
Így indultam ma is el,
Húnyt szemekkel, mint a holt,

Álmodozni: életet.
És úgy hajlott rám a nap,
Mintha pilláimra a
Rózsaszínû parazsat

Az a szent fény ejtené,
Mit még ott látott a szem
Isten-atyja kebelén,
S melyre szomjas szüntelen.

És egyszerre úgy esett,
Telin, forrón, hirtelen
Rád gondoltam s arra, hogy
Messze vagy, és jaj nekem.

És megriadt szemeim
Felpattantak: a hegyek
Csúcsain már pirosan
Búsultak a fellegek.

És egy furcsa vízió
Vad erõvel elkapott.
Úgy éreztem: kezeid
Tartották ma a napot.

Azért volt oly különös,
Minden fénynél édesebb,
És én ezt csak most tudom,
Amikor már este lett,

Mikor kezed fáradtan
Elejti már a napot,
S szívemben is csöndesen
Elhallgatnak a dalok.

Egy kortárs "bölcsesség".....:(

"Én soha nem szégyelltem, hogy mim van, dolgozom keményen, abban a miliõben nõttem fel, hogy a munka nem szégyen, a munka eredményét se kell szégyellni, az ember kaparjon, gyûjtsön, építkezzen kockáról kockára. Aki erre nem képes, akinek nincs semmije, az annyit is ér. Aki nem vitte semmire az életben, az annyit is ér, ezt tudom mondani. Annak annyi az élete. Ez az én véleményem."

Lázár János

Hugo Von Hofmannstahl:

Terzinák az elmúlásról

I

Még érzem bársonyát lehelletének-
Ó, hogy lehet, hogy így letünt a tegnap,
A végtelenbe szállt és semmivé lett?

Ezt soha senki föl nem éri ésszel;
Ijesztõbb ez, semhogy bevalld magadnak,
S zokogni merj, hogy minden így enyész el...

S hogy egy csepp gyermekbõl feslik ki éned,
Ki mint a messzirõl jött kóbor eb,
Oly ismeretlen és oly néma néked...

S hogy száz éve is élt az életed,
Hogy sok-sok õsöd lenn a föld alatt,
Mind egy veled, akár egy fürt hajad,

Oly egy veled, akár egy fürt hajad.

II

Ó, bûvös óra!... Elmerengve nézed
A végtelen tenger kékfényû hátát,
És csendben, szépen a halált megérted,

Mint nagyszemû, fakó arcú leánykák,
Kik mindig fáznak, és egy néma este
Maguk elé merednek és belátják,

Hogy vége már: az élet lopva, csendbe,
Testükbõl átfoly földbe, fûbe, fákba...
És mosolyognak szótlan, elmerengve,

Akár a szent, ki vérét folyni látja.


(Mészöly Dezsõ fordítása)

Robert Desnos:

Tündérmese

Már ki tudja hányszor akadt
Férfi aki egy nõt szeretett.
Már ki tudja hányszor akadt
Nõ aki egy férfit szeretett.
Már ki tudja hányszor akadt
Nõ vagy férfi aki
Nem szerette azt aki õt szerette.

De csak egyszer
Talán csak egyetlen egyszer akadt
Egy nõ meg egy férfi aki egymást szerette.

(Somlyó György fordítása)

Amikor minden összejön, és minden olyan borzasztó, összeharapom a fogam, és azt gondolom: igenis hercegnõ vagyok, mégpedig tündérhercegnõ, és aki tündér, annak semmi nem árthat és semmi se se fáj. Nem is képzeled, mennyivel könnyebb lesz a lelkem." Frances Hodgson Burnett

Lehetetlen megnyerni a versenyt, ha nincs bátorságod odaállni a rajthoz, lehetetlen bármiben is gyõznöd, ha nincs bátorságod harcolni.
(Rich DeVos)

Jobb lett volna, ha ugyanabban az idõben jössz. Ha, teszem azt, délután négykor érkezel, már három órakor elkezdek boldog lenni. Amint halad az idõ, egyre boldogabb leszek. Négy órakor már izgulok és nyugtalankodom; felfedezem a boldogság árát! De ha meghatározatlan idõben, bármikor jössz, sohasem fogom tudni, melyik órában öltöztessem ünneplõbe a szívemet...
/Antoine de Saint-Exupéry/

Pierre Reverdy:

Emlékezet

Mikor már õ nem lesz itt
mikor elmentem én is
Ott ahol szintén sütni fog a nap
Egy madár majd az éjrõl énekel
Akárcsak itt
És amikor a szél is elmegy
Elmosódik éle a hegynek
A hegyvonulat sok fehér csúcsa
S a homokon találkozunk majd
A kõsziklák mögött
Aztán semmi más
Egy felleg száll
Kiáltás tör ki az ablakon
Ösvény szövõdik a ciprusokból
Sós a levegõ
És ázott a hajad
Amikor majd e hely mögé megyünk
Még lesz itt valaki
Hogy várjon
És halljon bennünket
Egyetlen barát
A fa alatt felejtett árnyék
aki unatkozik

(Tóth István fordítása)

Engedj a kísértésnek: nem biztos, hogy máskor is lesz rá alkalmad.

´Az ember egy napon rádöbben arra,
hogy az életben igazán semmi sem fontos.
Sem pénz, sem hatalom, sem elõrejutás, csak az, hogy valaki szeresse õt igazán.´

"Vak ember ült egy épület elõtt a lépcsõn, lábánál kalap, táblával,
a következõ szöveggel:„Vak vagyok.Kérem, segítsenek!“
Arra ment egy újságíró, és látta, a kalapban alig van pénz,
csak pár fillér. Lehajolt, dobott a kalapba pár koronát, s anélkül,
hogy megkérdezte volna, elvette a táblát,
...és a másik oldalára írt egy mondatot.
Délután visszatért a vakemberhez, és látta, a kalapban
sok pénz van.A vak felismerte a lépteit, s megkérdezte tõle,
hogy õ írt-e a táblára, s ha õ volt, akkor mit.Az újságíró így
válaszolt:„Semmi olyat, ami nem lenne igaz.Csak soraidnak
kicsit más formát adtam." Mosollyal az arcán távozott.
A vak soha nem tudta meg, hogy a táblán ez állt:
„Tavasz van, és én nem láthatom."

Dsida Jenõ:

Jó reggelt, barátom!

        
A két szemem lobogó reflektor,
öles nyalábbal veti a fényt;
egyszer szeszélyes csipkebokor
toppan elém,
majd egy hideg torony -
késõbb talán egy élet, akit elgázolok.
Olyan furcsán nyílnak a gondolataim,
kicsi angyalok ideges szárnya
hömpölygeti a homályt.
Nincs összefüggés a dolgok között.
Milyen jó volna izgalom nélkül
találkozni egy emberrel és ráköszönni:
- Jó reggelt, barátom,
hogy aludtál? -
És behunyt szemmel
adni át magamat valami
józan és nyugodt, örök folyamatnak.

1929

Szerkesztette: kukackonzerv (2011-04-14 16:28)

Off

Koko 23!
Jó látni ,hogy így sugárzik belõled az életerõ és az optimizmus.23 évesen természetes ,hogy bulizni akarsz és sok terved van élsz virulsz stb.Azért én egy pillanatra elgondolkodásra és óvatosságra intenélek.Nehogy azt gondold le akarlak törni vagy ilyesmi de a realitástól ne rugaszkodjunk el.
Ha nem vagy colitises mint ahogy állítod az nagyszerû dolog és higyj is ebben tovább az valóban segíthet.De ha mégiscsak az orvosnak van igaza akkor fontold meg hogy döntesz.
Ebben a betegségben 4-5 hónap tünetmentesség nagyon jót jelent de közel sem azt ,hogy meggyógyúltál.
A bogyókat sem véletlenül írták föl Neked.Én ajánlom szedd õket ahogy az orvos elõírta.Vannak itt olyan emberek akik már évek óta szedik kisebb nagyobb sikerrel.Valamilyen terápia szükséges.A tesztelgetés nagyon jó dolog.Én már lassan 4 éve crohnos vagyok azóta tesztelem magam mégsem tudnék még egy konkrét diétát felállítani magamnak.Jelenleg én is bírok minden kaját enni de nem mindig volt ez így.Tapsztalatom(ha lehet ilyet írni.:) ) ,hogy egyén és idõszakfüggõ az állapotunk.
Ezek fényében úgy gondolom nem túl szerencsés dolog magad "példaként" beállítani új betegek elõtt hisz még te is az  vagy.:) Gondolj bele ha mindenki eldobálná a gyógyszereit és mégsem lennének olyan "szerencsések" mint te.
Szóval csak optimistán de mégis felelõséggel és reálisan dönts.Remélem soraim nem bántásnak hanem az életben és ebben a betegségben is több nyarat megélt sorstás jótanácsainak fogod föl.:)

On!

Szerkesztette: zolcsi (2011-04-15 07:00)

Francesco Petrarca:

Kinek csak álma boldog

Kinek csak álma boldog és szeretne
ölelni árnyat, széllel víni harcot,
mély tengeren úszom, nem érve partot,
homokra építek s irok szelekbe.

A Napba álmélkodtam, s tönkretette
látásomat, ragyogva míg kavargott;
menekvõ szarvasnak nyomán csavargok
egy sánta, rossz ökrön lomhán követve.

Mindenre vak vagyok, mindenre fáradt,
csak gyötrelmem hajszolnám nappal-éjjel,
s csak Ámort hínám, s a Halált, s Szerelmem.

Húsz éve már (hosszú s nehéz e bánat)
kereskedem sóhajjal s szenvedéssel:
rossz csillag járt, mikor csapdába estem.

(Sárközy György fordítása)

Heinrich Heine:

Esti erdõben bolyongok

Esti erdõben bolyongok,
álomittas fák alatt,
s mintha csak velem bolyongnál
egyre, gyöngéd árnyalak.

Ugye itt van bájos arcod?
Itt lebeg fehér ruhád?
Vagy csak a holdfény hatolna
a fenyõhomályon át?

Földre pergõ könnyeimnek
halk neszét hallom talán?
Vagy valóban sírva kísérsz
utamon, te drága lány?

(Kálnoky László fordítása)

.Kedves Bánatos!.ez nagyon szép vers.....köszönjük, hogy megosztottad velünk!..szép estét!

Szerkesztette: gotty (2011-04-20 17:02)

Milyen jó érzés elmondani valakinek, ami a szívünkben fáj. Mintha levegõ és napfény jutna a fülledt, dohos szívbe.

Joseph von Eichendorff:

Idegenben

Erdei patakocska
moraját hallgatom.
Fák lombja zúg susogva,
hol vagyok, nem tudom.

Csak fülemüleének
szól, teljes a magány,
talán arról mesélnek,
mily szép volt hajdanán.

Holdfény csilláma röppen,
s mintha látnám magam
lenn a kastélyt a völgyben,
pedig mily messze van!

Mintha várna a kertben
a piros és fehér
rózsák között szerelmem,
pedig már rég nem él.

/Ford.: Kálnoky László/

A boldogságot csak az bírja el, aki elosztja. A fény csak abban válik áldássá,aki másnak is ad belõle. Mert amikor bennünket elküldtek, az útra bocsátó Hatalom így szólt: Rád bízok minden embert külön,kivétel nélkül Mindenkit, segíts, adj enni, adj ruhát,... mindenkire vigyázz úgy, mint Magadra, és ne hagyd a sötétségben elmerülni. Amit szerzel, amit elérsz, amit tudsz, amit átélsz, osszad meg! Az egész világ Tied, szabad vagy a kövektõl az éterig. Ismerd meg és hódítsd meg,senki se tiltja, de jaj neked, ha Magadnak tartod!Amibõl másnak nem adsz, legyen az arany, iszappá válik, legyen gyönyör, halállá válik. Elbocsátalak Téged is, mint mindenkit: felelõs vagy minden emberért, Aki veled él, s el kell számolnod minden fillérrel, amit magadra költesz,minden örömmel, amit magadba zártál, és minden boldog pillanattal,amit magadnak tartottál meg... Most eredj és Élj, mert a világ a tiéd!

"Mindig van választásunk: hol vagyunk, kivel találkozunk, mit mondunk, hogyan reagálunk, megválaszthatjuk a foglalkozásunkat, a munkahelyünket, a házastársunkat és a gondolatainkat. Minél elõbb felismerjük, hogy van választásunk, annál elõbb kezdhetünk teljes életet élni."

"Úgy látom, fajtársaink mindenkor Isten nevében vitték véghez a legördögibb gazságokat, ontottak vért és beleket, máglyáztak, bitóztak, sortüzeztek, s mindeközben zászlót, keresztet lengetve-lóbálva üvöltözték, hogy hit, haza, szeretet, összefogás. Fajtánk hiperfejlett hazudozó. Intelligencia kapacitásunk zömét újabb és még újabb gurítások, átejtések, vakítások, maszlagolások kiagyalására fordítjuk."

Vavyan Fable

Henry King:

Gyászszertartás

Sírodban, kedvesem, fogadd,
Gyászdal helyett panaszomat,
Ravatalodra illatos
Virág helyett e bánatos
Verset hinti szerelmesed,
Míg érted hullat könnyeket.

Korán elveszett drága kincs!
Immár teendõm semmi sincs,
Csak lényed titkát betüzöm,
Könyvem, könyvtáram, könnyözön
Fátyolán át, te szent agyag!
Csupán tengetem napomat,
És más dolgom nincs is nekem,
Mint hogy felfogjam bús szemem
Hírét, amíg a könny csorog:
Hogy a rest idõ vánszorog
A gyászolónak - nem akad
Számomra egyéb feladat.
Sivár óráim számolom,
Míg záporba fúl sóhajom.

Csoda hát, hogy az én idõm
Így halad, visszásan, külön?
Sötétbe vontál, és a te
Napnyugtád nemzett fekete
Éjt, ki napom voltál, s deled
Ellepték lomha fellegek.
Könnyek közt arra gondolok,
Hogy annyi éved sem jutott,
Ahány órából áll a nap.
Szerelmem fényedbõl fakadt,
De nem süt fel, mint egykoron,
Mikor bezárta két karom,
Mozgásoddal együtt kihunyt,
Mint a csillag, ha földre hullt.
S attól, mi nékem tündökölt
Elválaszt egy világ - a föld.
Oly furcsa napfogyatkozás,
Nincs rá sehol hivatkozás.

Ó, ha elmúlna egyszer is
A sötétség, mit rám terítsz!
Volna egy év vagy évtized,
Kivárnám távollétedet.
Jókedvem elhalasztanám,
Ha hinném: visszajössz talán,
S levéve szürke szemfedõd,
Felderíted a szenvedõt.

De jaj, mindez hiú remény.
Tudom, hiába várok én,
Oly boldog többé nem leszek,
Hogy egy pillantást vethetek
Terád, míg el nem jõ a nap,
Mikor a földbõl csak salak
S üszök marad, mert e világ
Testét elégeti a láz,
Mint a tiédet s e heves
Tûzvészben majd fölszáll a test
Lelkünkhöz és feltámadunk
S tisztábban megmutatkozunk
Egymás elõtt, hisz éjszaka
Nem rejthet el minket soha.

Addig legyen õ, föld, tiéd.
Bajom így hasznod. Ha az ég
Úgy döntött, hogy nem tudhatom
Enyémnek õt már: átadom
Jogom neked, s amit csak ért,
Kit úgy szerettem, amíg élt.
Nézd e parttalan bánatot,
Vedd, amit meg nem tarthatok.
Légy jó hozzá és ne feledd,
Hogy nagy könyvedbe bejegyezd
E kincsnek minden részletét,
Mely ércládába zárt letét.
Hû számadó légy, és amint
Kaptad, add vissza súly szerint.
Mert tudd meg, hogy e drága por
Minden szeméért tartozol
Felelni annak, ki neked
Csak kölcsön adta kincsemet.

Zárulj hát, s köré sötét
Függöny hulljon: aludni tért.

Aludj odalenn, kedvesem,
Ne háborítson semmi sem.
Végsõ jó éjt. Fel ne riadj,
Míg el nem érem sorsodat:
Míg kor, bú vagy kór testemet
Nem adja majd e szeretett
Porhoz, s mit fenntartott szívem,
Azt az ûrt betölti velem
Sírodban. Várj: találkozunk,
Az a völgy lesz új otthonunk.
S ha késem, ne bántson nagyon,
Hisz már követlek utadon,
S oly gyorsan jövök, mint akit
A vágy vonz és a bú taszít.
Minden perc egy fokkal elébb
Visz, és minden óra - feléd.
S úgy ér az éji nyugalom,
Tudom: közelebb nyugatom
Reggelre nyolc órányival,
Mert röpít az álom-vihar.

Nappalom felõl éjbe tart
Hajóm, már várja az a part.
Nem is dacolok én a gyors
Árral, mely tefeléd sodor.

Bevallom fájón - szégyenem -,
Hogy tiéd lett a gyõzelem,
Ki mint elõörs harcba szállt
Kitapasztalni a halált,
Bár nekem van idõsb korom
Révén elsõbbségi jogom.
De halld e dobszó-ütemet:
Pulzusom jelzi jöttömet,
És bármily lassan lépkedek,
Egyszer csak melletted leszek.
E jegyben élhetek tovább,
Nyugodtan várom a halált,
S remélek. Bocsásd meg nekem,
Hogy addig élem életem,
Így, fél szívvel, amíg megint
Össze nem futnak útjaink.

/Ford.: Tábor Eszter/

"Újra akarom kezdeni az életem... El akarom követni azokat a kis bûnöket, amelyekre mindig vágytam, de amelyekhez soha nem volt elég bátorságom. (...) Majd szerzek új barátokat, és megtanítom õket arra, hogy ha mernek õrültek lenni, akkor bölcsek is lesznek. Csak felejtsék el az illemszabályokat, és ... fedezzék fel az igazi énjüket, a legtitkosabb vágyaikat, keressék a kalandokat, és fõleg ÉLJENEK!" (Paulo Coelho)

Leülnék

Ha eljõ leülnék véle,
õsöreg híd lábához.
Merítenénk vén pataknak,
évezredes folyamából.

Meglesnénk virágoknak,
minden apró nyílását.
Parányi fürge méhnek,
szorgos kis munkáját.

Szemtõl szembe néznénk,
tûzõ napnak útját.
Ahogy egy egy felhõnek,
néha elmeséli buját.

Vágynánk a földrõl,
felhõknek vad táncához.
Végtelen szeleknek,
óriás birodalmához.

Alkonyattal olvadnánk,
bele az éji tájba,
Lassanként elõ jön,
csillagoknak pislogása.

Csak ülnénk némán,
s hallgatva csendben.
Mit regél a vén patak,
ezen a percnyi esten.

Zotyesz

gotty

Igen ez saját vers.. köszönöm :)