crohn-colitis.hu

Az "Igazit" keresed? Én megtaláltam, s mikor megtaláltam, rájöttem, hogy hiba volt. Ezután már az "Igazat" kerestem. Mert az "Igazi" szárnyakat ad, s aztán letépi rólad, az "Igaz" odaadja a sajátját, ha zuhanni kezdesz... Az "Igazi" megcsókolja a kezed, az "Igaz" megfogja... Az "Igazi" álmodik veled, az "Igaz" virraszt melletted. Az "Igaziba" belehalsz, az "Igaz" meghal érted, ha kell! Két szerelem van mindenki életében …az Igazit sohasem felejted, de az Igazzal maradsz örökre..

Akár a földön én,
mint komor sötétben,
egy szál gyertyaláng,
mely mindhiába ég.

Csöpp áradata lészen,
a tûnõ világosságnak,
apró sugara csak,
a reménynek honának.

Zotyesz

Igen Bánatos saját szösszenet :) köszi

"Ha olyan férfit keresel, aki vonzó, jó humorú, eszes, határozott, érzékeny, remek szeretõ, ugyanakkor ragaszkodó és romantikus - válts mozijegyet."

(Vavyan Fable)

:)

Thomas Moore:

Éjféli órán

Mikor éjféli órán a csillagok sírnak, én
A régi völgybe szállok szemed fényes melegén:
Gyakran elgondolom, ha elszökhet a szellem
Az égi magasból, te ott teremsz mellettem,
Annyit sugsz csak, szerelmed a mennyben is enyém.

Éneklem a szilaj dalt, kedves volt a fülnek,
Amidõn a hangunk eggyéolvadva szünt meg:
Mint a távoli visszhang, a völgybõl kel bús imám,
Holt lelkek közül mintha a hangod hallanám,
Halványan benne zeng még az egykori ünnep.

/Ford.: Lázár Júlia/

William Drennan:

Apám

Anyám karjából ki vett át,
És hessentve aggodalmát,
Feltárta a lét hatalmát?

Ki mutatta s hányszor, nekem
A sok csodát földön, vizen,
S Teremtõnk kezét mindenen?

Égre törõ magaslaton
Ki figyelte ámulatom
A felkelõ fényes napon?

Fûrõl, virágról szerteszét
Ki gyûjtötte igaz mesék
Varázslatos méz-készletét?

Kirõl tudtam: rovart se bánt,
Nem is tép ki szúrós csalánt,
Lelkemnek ki szabott irányt?

Ki mesélt Homéroszt nekem,
Mígnem a hõsi éneken
Lángra lobbant képzeletem?

Kibõl csalt óhajom mosolyt:
Bár láthatnám a füstgomolyt,
Mely Ithaka fölött honolt?

Ki látta Ulyssest velem
Hajózni vészes tengeren,
Honát kémlelve szüntelen?

"E puszta kõ oly drága volt?"
"Fiam, hisz hazája volt."
S ekkor kinek a könnye folyt?

Kit von be halvány, gyönge fény
Átragyogva az éj jegén,
Ki lép a múltból most elém?

Tanítsd még keresztény hited,
S míg utamon példád vezet,
Ne hagyd el felnõtt gyermeked,

Derítse nevelted szivét
Angyali hangod bája még,
Sugalld, hogy mit tegyek, s miért -

Mert van idõ még egy kevés,
Amig újra láthatlak, és
Köddé nem lesz az ölelés.

/Ford.: Tábor Eszter/

A "tizenhármak":

Leiningen-Westerburg Károly, Damjanich Lajos, Török Ignác, Aulich Lajos, Vécsey Károly

Lázár Vilmos, Dessewffy Arisztid, Nagy-Sándor József, Knézich Károly, Schweidel József

Kiss Ernõ, Lahner György, Poeltenberg Jenõ


A kivégzés elõtt elhangzott utolsó mondatok:


Leiningen-Westerburg Károly: A világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját.

Damjanich János: Legyõztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt.

Török Ignác: Nemsokára Isten legmagasabb ítélõszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Õt szolgáltam.

Aulich Lajos: Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom megértik azt a szolgálatot.

Vécsey Károly: Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt.

Lázár Vilmos: Ki tehet arról, hogy ilyen a magyar sorsa? Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek.

Dessewffy Arisztid: Tegnap hõsök kellettek, ma mártírok... Így parancsolja ezt hazám szolgálata.

Nagy-Sándor József: De rettenetes volna most az elmúlásra gondolni, ha semmit sem tettem volna az életemben. Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hõssé, igaz emberré, jó katonává tett.

Knézich Károly: Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat.

Schweidel József: A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár. Csak egy igazi forradalom, a világ új forradalmi embersége söpörheti el ezt az átkozott, meghasonlott világot.

Kiss Ernõ: Istenem, az újkor ifjúsága egész ember lesz-e? Árpádok dicsõ szentjei virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük.

Láhner György: Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon. És az isteni áldozat mellett oly törpe az én áldozatom.

Poeltenberg Ernõ: Minket az ellenség dühös bosszúja juttatott ide.


(Hiszem, hogy sok mondat ma is nagyon aktuális, de nem emelek ki egyet sem, mert nem szeretnék "cimkét" kapni. bánatos)

Wass Albert:

Hulló levelek

Jártál-e már bükkerdõben akkor,
amikor több madár már nem dalolt,
mikor a hervadás már ráhajolt?

Mikor a messze szálló nyár nyomán
rejtõzködõ szelek osontak át,
s halált susogtak: dér-fehér Halált?

A lelkemen is olyan minden álom,
mint bükkerdõn a névtelen varázs,
mikor deresre sápadt már az õsz,
és hervadás jött, õszi hervadás.

És néha szél jön: könnyes, hallgatag,
nyomán a Csend ijedve megremeg...
aztán valami belefáj nagyon...

és aztán hullanak a levelek.

Heinrich Heine:

Õsz halk szele

Õsz halk szele rázza a fákat,
az éj nyirkos, hideg.
Szürke köpenyben az árva
erdõben léptetek.

A lovast a ló, az álmát
gondolatok viszik,
röpülve emelnek a házhoz,
hol a kedvesem lakik.

Kutyák csaholnak, inas jön,
a gyertyaláng lobog,
sarkantyúm peng, amint a
csigalépcsõn felrohanok.

Csupa illat és ragyogás a
meleg szõnyegszoba,
ott vár reám az édes -
röpülök a karjaiba.

Szél rezzenti a tar tölgy
susogó gallyait:
"Bolond lovas, te, mit érnek
bolondos álmaid?"

(Ford.: Szabó Lõrinc)

Heinrich Heine:

Búcsú

A sárga lomb megreszket,
levél hull, jön a dér. -
Ó, minden, ami kedves,
elmúlik, sírba tér.

Az erdõbe a napnak
ernyedt sugara vesz.
Tán a búcsúzó nyárnak
utolsó csókja ez...

Sírni, zokogni tudnék,
érzem - valami tép.
Most, hogy búcsút kell vennünk,
felújul ez a kép:

el kell hagyjalak téged,
s tudom: meghalsz te már!
Te vagy a haló erdõ,
én a búcsúzó nyár.

(Ford.: Dsida Jenõ)

Ady Ende:

HALOTTAK NAPJÁN

Halottja van mindannyiunknak,
Hisz percrõl-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.
Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkezõ szolgák vagyunk!
-- Dobjuk el a tettetõ álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!

Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
Undorít meg e sárgolyón...
Hulló levélt hányszor feledtet
A megváltó, a gyilkos ón!...
Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk --
-- Dobjuk el a tettetõ álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk!...

Kaffka Margit:

Te tudod már?


Búcsúzni fáj nagyon, én mégis hagyom,
mert minden sóhaj, lelkembõl szabadult
rabmadár, a kalitka ajtaja már régóta
nyitva áll, csak én nem tudtam, milyen
messze tudlak gondolatban, a szívem még
mindig nem enyém - azt, nálad hagytam.
Nem kérdezek és nem várok válaszokat,
nem sírok vissza el nem csókolt csókokat,
temetni mentem emlékedet messzire, mert
miattad hazudtam igazat magamnak is,
hogy lehet szeretni - szeretni lehet, ennyire.
Nevetve sírtam és sírva nevettem, lépteid
nyomát kerestem, arcomon csurgott az
esõverte könnyem, nem tudom mi tart,
miért élek ebben a hihetetlen szerelemben.
Te mindig tudtad, merre járok, hol nyílnak
még a városban a virágok, s ha leültem egy
árnyas fa rejtette padra, sikoltott bennem
a vágy, hogy mellettem ülj - egy pillanatra.
Belül hallottam a hangodat, Veled ébredtem
minden reggel, lélegzetem a lélegzeteddel,
álom volt csupán, képzelet játszotta tünemény,
egy kósza, egy leheletnyi, egy halk-remény.
A Te szemeddel néztem és láttam, az ölelésedre
vágytam, éreztem az õsz illatát, kísértem a folyót,
ahogy a hidak szelik át, lelkemet veszni nem
hagyhattam, válaszokat kerestem önmagamban.
Csak azt tudom, nem maradhatok - többé
a szerelembõl sem adhatok - gyûjtöttem
erõt felejteni, s hogy meddig lesz elég? -
ezt most, senki nem tudja megmondani.

Te tudod már, hogyan kell - nem szeretni?

Olga Berggolc:

Csak az riaszt

Csak az riaszt, hogy kiket szeretek,
elveszthetem...
Így aztán minden, minden szeretet
fontos nekem.

Akik kacagnak most - kacagjanak!
- rájuk hagyom.
Megértik látnok-aggodalmamat
majd egy napon.

/Ford.: Lothár László/

Leonyid Martinov:

Nyom

S te majd?
Hogyha belépsz egy szürke,
vagy kék,
vagy bármely épületbe
s meredek lépcsõkön sietve
lakásba jutsz, tündökletesbe,
s billentyûk zörgésére hallgatsz
vagy kérdésekre válaszolgatsz,
te - mondd csak -
milyen nyomot hagysz?
Olyat,
hogy padlót mossanak
s utánad fölsóhajtsanak,
avagy olyat,
mit mások lelke hallgatag
évekig féltve tartogat?

/Illyés Gyula/

Jevgenyij Vinokurov:

Már elfeledtük

Már elfeledtük rég a lányokat,
kikkel kószáltunk, vállukat ölelve,
s lódítottunk históriát olyat,
hogy különb annál tõlünk ma se telne.

Holdfény, meleg. Ráérõs éjszaka.
S mi - néhány nagy hangú zöld legényke -
hittük, hogy ami bennünk van: maga
a szerelem sokszálú bölcsessége.

A kedves lányok egyszerû-meleg
szerelme nem sokat nyomott a latban.
Nevettünk rajta. S hittük, gõgösek:
jön majd a szenvedély, a halhatatlan.

Az évek mentek. Éltünk eleget.
S most fáj, hogy vártunk, és hiába vártunk.
Ott a régi lányok közt lehetett
az is...az is, kit végül sem találtunk.

/Ford.: Rab Zsuzsa/

Sztyepan Scsipacsov:

Kellett, hogy meglássam

Kellett, hogy meglássam azonnal
e tiszta asszonyi szemet
s e hajat, mely Magát arannyal
és bronzzal koronázta meg.

Napok peregnek lassú rendben,
de majd egy távoli napon
Maga még emlékezetemben
felvillan, így fiatalon.

S szomorú lesz az elmúló nyár,
s tudni, hogy vissza nincsen út,
s hogy Maga majd valahol úgy áll,
mint kert, ha õsz szele zúg.

/Ford.: Vas István/

Juhász Gyula:

Karácsony felé

Szép Tündérország támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos, gyönyörû igézet,
Ilyenkor decemberben.

…Bizalmas szívvel járom a világot,
S amit az élet vágott,
Beheggesztem a sebet a szívemben,
És hiszek újra égi szeretetben,
Ilyenkor decemberben.

…És valahol csak kétkedõ beszédet
Hallok, szomorún nézek,
A kis Jézuska itt van a közelben,
Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,
S ne csak így decemberben.

Szálljon az ének

Szálljon az ének,
gyúljon a csillag.
Szeretet lángját,
senki se oltsa.

Lélek kapu nyíljon,
oda adva mindent.
Láncok törjenek,
hulljanak a mélybe.

Száll most az ének,
gyúlnak a gyertyák.
Szeretet fedi be,
a föld minden táját.

Égjen a gyertya,
izzon a lélek.
Szíveket tárjon,
tárjon ki az ének.

Mihail Lermontov:

Angyal

Éjfélkor az égen a csendbõl elõ
angyal szállt, zengedezõ.
Felhõseregek, csillag-miriád,
a hold hallgatta dalát.

Mily boldog az lélek - ilyen szava kelt -,
amíg hona édeni kert.
Jóságos Úr! - öntötte szelíd,
hû szíve dicséreteit.

Csecsemõ-lelket vitt - átölelé -
a könnyek völgye felé.
Elszállhat a dalból a szó idelenn:
a dallam, a hang sohasem!

Szennyezte, gyötörte soká a világ,
de emelte a lelket a vágy.
S nem adta az égi zenét, amíg élt,
a földi üres dalokért.

/Ford.: Illyés Gyula/

Dante Alighieri:

Volt egyszer egy szerelem

Elmentél tõlem kedvesem,
S én hagytam, menj csak el.
Hiába lett volna minden,
Ki menni akar hagyni kell.

Mosolygott hozzá két szemem,
De mögé más senki nem néz.
Játszani a közömbös embert,
Most látom milyen nehéz.

Ha most valaki megkérdezné
tõlem, mit jelentesz nekem,
Büszkeségemben azt felelném
Semmit, csak egy elmúlt szerelem

Elmegyünk egymás mellett,
A két szemed rám nevet
Kacagva köszönök én is,
De hangom egy kicsit megremeg.

Mosolygok az utcán sokáig,
De aztán ahogy befordulok,
Fáradtan szememhez nyúlok
És egy könnycseppet szétmorzsolok.

Váci Mihály:

Köd térdepel

Köd térdepel a fenyõfákra,
az ágak közt szél fuldokol,
halotti verejték a pára,
az éj az erdõkre omol.

Koporsóját a csend rámzárta.
Királysírok hûse honol
szobámban; - átsüt csontom váza
a lázak balzsama alól.

Mint egy felébredt tetszhalott
tehetné csak: - rá gondolok
a múltra hosszan, mélyen,
és mind abból, amiért éltem,
s amiért mostan meghalok,
- csak egyedül Reád emlékszem.

Dsida Jenõ:

A sötétség verse

Ó, virrasztások évszaka!
Vastagon fog a tinta, zordul.
A rozsdalevü éjszaka
már hatkor a kertekre csordul:
Reves fák nyirka folydogál
s te arra gondolsz: mennyi éved
van hátra még? Jaj meg-megáll
a láb, mert fél, hogy sírba téved.
...Mondd, kissé mártottál-e már
hófehér cukrot barna lébe,
egy feketekávés pohár
keserû, nyirkos éjjelébe?
S figyelted-e: a sûrü lé
mily biztosan, mily sunyi-resten
szivárog, kúszik fölfelé
a kristálytiszta kockatestben?
Így szívódik az éjszaka
beléd is, fölfelé eredve,
az éjszaka, a sír szaga
minden rostodba és eredbe,
mígnem egy lucskos, barna esten
az olvadásig itat át,
hogy édesítsd valamely isten
sötét keserû italát.

"Az egész kultúránk a
személyes különbségekre figyel,
és ha ránézel valakire,
az elsõ, amit megfigyelsz,
hogy okosabb, hülyébb, öregebb,
fiatalabb, gazdagabb, szegényebb...
Folyton ezeknek a
megkülönböztetéseknek az alapján
kategorizálunk másokat és
e szerint kezeljük õket.
És így mindenkit
különállónak látunk magunktól,
a szerint, amiben különböznek.
Az egyik legnagyobb élmény pedig,
ha egy másik emberrel vagy,
és úgy kezdesz rá tekinteni,
mint magadra, és nem,
mint tõled különbözõre.
Ekkor megtapasztalod,
hogy ami lényeges benned,
és ami lényeges bennem,
az valójában EGY.
Megérteni, hogy nincsenek
mások... Minden és mindenki EGY."

Sv. Stefanovic:

Emlékezés


Emlékszem reád, kedvesem,
Valahol a szemem már látott,
Mikor álmomban megkívántam
Átélni az egész világot.

Emlékszem reád, kedvesem,
Éreztem érted már gyötrelmet,
Mikor végtelen vágy ölén
Átélni vágytam a szerelmet.

S emlékszem, s tudom, kedvesem,
Hogy újra elém hoz az álom,
S kereslek örökkön tovább,
Mikor utolér a halálom.

/Ford.: Ambrus Balázs/

Váci Mihály:

A tél suttogó halk szava

A tél suttogó halk szava
a holtak utolsó szava,
félig kimondott elhaló
jéggé virágzott szó a hó.
Amit a holt hiába szólt,
a némaság a szélbe szórt,
s mit nem mondhattak soha el,
hull a sóhaj, némán lep el,
arcomon olvad, ajkamon,
szemem veri, a homlokom:

"Szeretlek! Légy hû! Ne feledj!
Élni még! -Szorítsd kezemet!
Még ne! - Még élni akarok!
Csókolj, élek, ha akarod!
Még! Még! Csókolj! Adj levegõt!
Felezd velem a Te idõd!
Oszd ketté - add most a felét!
Mit ér majd, ha csak a tiéd!"

Barátok , most bíztassatok.
Oxigént ad egy szavatok!