crohn-colitis.hu

Tóth Árpád:

Március

A ritkás ágak zöldjén átveti
A messzi nap a sûrû sugarat,
Mint végtelen aranysodronyt, egy égi
Vezeték dús hálózatát, s a fák
Zsonganak, mint sínmenti nyurga póznák,
Ha rajtuk szárnyas, forró hír repül:
A földnek a Tavasz telefonál...

És reszket a liget, mint zsenge szûzlány,
Feszül ezer kis lombkeble keményen,
S a város, ez a bús tüdõbeteg
Gyári munkás is mozdul: karjait,
A vézna gyárkéményeket kinyújtja,
Beszippantja a távoli illatot,
És mámoros, gyulladt dalokba kezd.

Ó, gyúlt világ, ó, drága március!
Rügyek, szerelmek, forradalmak
Évadja, - a villámló ablakokban
Celzius-létráján riadva kússza
Az izgatott higany-szál: a vén
Hûlõ világnak újra láza van:
Trilláz a fényben reszketõ magas
Tûzfalak közt, mint furcsa és kemény
Rigóhang, egy inas-száj szurtos füttye,
S rekedt autótülkök, biciklicsengés,
Sikoltó sín, trappos paták alatt
Az utcakõ gránit feleselése,
Harang, rikkancsok, anda zongorák
Skálája a politúros homályból
S az emberi lélegzés halk zenéje
Szédülten szaporázza ritmusát.

Ó, most minden zugát e messzi gömbnek:
tág tengerek zöld ínyû habtaréját,
Folyók parallel partját, ifjú erdõk
Testén az átnyilalló édes allét,
A földeken a millió barázdát
És minden városok sûrûn rakott
Ragyogó ház-sorát valami vad vágy
Feszíti szét, mint megszámlálhatatlan
Gigászi fogsort, felvonagló ajkat,
Hogy vélük e setét föld felrikoltsa
Örök dacát a titkos végtelenbe:
Ó, élet, élet, élet, Március!

S konok trónusán reszket a Halál.

Radnóti Miklós:

Apámhoz az égbe

Apám ott fenn az égbe!
Gondolsz-e néha rám?
Mert én sokszor bámulva a légbe...
Elgondolom, hogy milyen kár...
Hogy ily korán meghaltál... Apám!
 
Sokszor, ha az élet rögös utjain,
Abba a gyakran emlegetett
Göröngyökbe botlik meg lábam...
Elgondolom, hogy milyen kár...
Hogy nem vagy velem... Apám!
 
Ha az élet zajgó tengerén -
Irányitó, erõs kéz kellene...
Hányszor, de hányszor megcsókolnám
A te jóságos, dolgos, de sajnos már holt kezed,
Elgondolnám közben, hogy milyen kár...
Hogy árván hagytál – Apám!

József Attila:

HÛSÉG

Mint holt leánynak õrült szeretõje,
Ki este, hogyha gyúlnak csillagok
És fényük búsan, szomorún lobog,
Mint gyertyák, melyek, hol a szemfedõje
A holt leánynak sápadtan fehérlik,
Búskomoran, hallgatva állanak;
Mint jegenyék, ha már leszáll a Nap,
Sötét csucsukra hintve égi fényit,
Haldoklóként, ki utolsót lehel még,
Melyben szép lelke rejtve szétoson -
Ki este surran álmos utsoron,
Hóna alatt biborló, hímes kelmék
S belopózván félénk, nyikorgó ajtón,
Halkan könyez csöndes, fehér szobán;
Holtan hallgat csöndes, fehér leány
S künn ifju vágyak sírnak fel sohajtón.
Búját a borzalom, miként nagy, éji
Bagoly a szárcsát, úgy rebbenti meg.
De megcsókolja forrón hóhideg
Ajkát a holtnak, aztán elmetéli
Nyakát, fehér nyakát s vörös selyembe
Burkolva szép fejét, szökik haza
S habár a hús a csontokon laza
S már foszladoz, csak õrzi, õrzi egyre.
Úgy õrzi lelkem is te képedet,
A távoltól megóva, itt, szivemben.
De az nem oszlik: Bánatmûteremben,
Ahol a szobrász sírva ténfereg,
Tört szobrokat szórván az éjbe szét -
Ott hallgat emléked halotti maszkja
S elõtte, ami szóra nem fakasztja,
A szerelem pirosló mécse ég.

Gyóni Géza:

Cézár, én nem megyek

Vérben úszik vad hegyek orma,
Paskolja vér; paskolja ár.
S engem a halál-dáridóra
Cézár parancsa vár.

Itt hagyni minden szentet, drágát,
Asszonyt, búzát, bort, dalt, zenét:
Cézár parancsa nem kegyelmez.
Kell a halál-cseléd.

Már összeszedtem kis cókmókom.
Indulni kell. Jaj, hogy lehet.
Vérben úszik vad hegyek orma.
Cézár, én nem megyek.

Cézár, lásd, ép a szüret áll már,
Gerezd hegyén tömött gerezd.
Vérben úszhat vad hegyek orma,
A földem nem ereszt.

Cézár, énnekem asszonyom van,
Forróölû, dalos, szelid.
Te éretted jaj, hogy áztassam
Könyûvel szemeit.

Kicsi, szegény, ijedt fiókák
Fogják, lásd, erõs térdemet.
Cézár, ki visel gondot rájuk,
Ha gõgöd eltemet?

Vért szûr a pajzs Hispániában,
Rengenek a sötét hegyek.
Bús fürtnek a halálszüretre
Cézár, nem mehetek.

Nekem nem házam a te házad.
Nekem nem fáj a bánatod.
Éntõlem véres koronádat
A sárba vághatod.

Mit bánom én Hispániát,
Ha gyémánt-hegyeket terem;
Minden drágakövednél drágább
Az én rongy életem.

Élet, élet, szent gyönyörûség,
Egyetlen, mely nekem ragyog.
Cézár, az életem felett
Én is cézár vagyok.

Melyik Isten nevében trónolsz?
Mily õrület adott jogot:
Hogy istenadta életemmel
Játszik a pallosod?

...Soracte ormán zöld az erdõ,
Szivem élet-vágytól dagad,
Jer, asszonyom... A koronádat
Cézár, védd meg magad.

Vagy küldj hamar pretóriánust
Üsse szét e dacos fejet,
De bitangul a mészárszékre
Cézár, én nem megyek.

A választás napján



Hálát adunk a magyarok Istenének, hogy ím eljutottunk minden nagyobb baj nélkül idáig, a képviselõválasztás nagy napjáig. Olyan igazán mindegy ebben a mai elvtelen, meggyõzõdését, hitét bevallani nem merõ politikai világban, hogy a sok stréberkedõ úr közül ki jut be a parlamentbe, hogy igazán csak örvendeni fogunk, ha túl leszünk ezen békességünket, nyugalmunkat felzavaró választási komédián – melynek eredményétõl úgysem várunk semmit, legföllebb azt, hogy a sok tülekedõ úrnak miképpen valósulnak meg azon rózsás reménységei, amelyeket egyéni érvényesülésükhöz fûznek a parlamentben.

Amely korban az önzés, az egyéni érdek leplezve elvet, hitet és meggyõzõdést, a megalkuvás, az opportunizmus rozoga hídján igyekszik elõre, amely korban a szabadelvûség cégére alatt klerikális, agrárius, reakcionárius dugáruk és csempészek kerülnek a parlamentbe, hogy egy zászló alatt hadakozzanak egymás ellen, amely korban senkise bízik a politikai képmutatás nagy mesterében, Széll Kálmánban, de mindenki hazudik, mindenki hízeleg neki, és az ország minden részébõl ezerszámra érkeznek hozzá a hozsannát zengõ üdvözlõ táviratok. Bizony édes magyarom, ilyen porfelhõs, csúf idõben mindegy az neked, hogy Péter vagy Pál kerül-e a képviselõházba.

Látjuk azt már úgyis jó elõre, hogy a magyarságért, a szabadelvûség védelméért megvívandó nagy csatát nem a parlament porondján, hanem az ébredõ nemzeti közvélemény harcterén fogják megvívni. És legyen akárhány csatlósa is a reakciónak benn a parlamentben, a gyõzelem a miénk lesz, az erejére, öntudatra ébredõ és ellenségét összetiporni tudó szabadelvû közvéleményé.

Ez a mostani választási harc csúnya és ízléstelen vásári komédia. Egynéhány úr mindenáron szerepelni akar, mindenáron „nagyságos képviselõ úr” akar lenni. Teljék e hiú vágy megvalósulásában örömük, de olyan bolondot ne akarjanak elhitetni az urna elé lépõ közönséggel, hogy az õ megválasztásuktól függ a haza jövõje és boldogsága.

A nemzet erejét, az ország jövõjét nem képezhetik azok a mandátumok, amelyeket négyszáznehány úr részben kap, részben kicsikar most tõlünk. Ott látjuk mi erõnk és szebb jövõnk biztosítékát magának a nemzetnek hitében, lelkében és abban van a mi erõs bizodalmunk, nem pedig néhány szószátyár úr hazug, virágos frázisaiban. És ha tovább tornyosulnak a komor vészfelhõk hazánk egén, onnan, a magyar szabadelvûség atmoszférájából fog teljes erõvel végigzúgni hazánkon a tisztító vihar, mely elûzi a reakció fellegeit.

NN 1901. október 2.

Ady Endre